|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 109 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-109 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Mária Terézia 2016. október 1.Se veled, se nélküled, Bukovina!A monarchia egykori turisztikai ékkövében, a bukovinai Dornavátrán a kommunizmus évtizedei alatt szépszámú magyar értelmiségi közösség élt. Riportunkban néhány emberi sorsot mutatunk be. Dornavátra, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik gyöngyszeme, ha kopottan és romosan is, de arculatában és hangulatában valamit még mindmáig őriz a múlt század eleji hangulatából. Szinte száz éve kikerült a bécsi udvar szárnyai alól, de a központosított szocialista rendszer bukása óta Bukarest is elengedte a kezét. Nem a császári család látogatja a valamikor messze földön híres üdülőtelepet, és a negyed évszázada letűnt vörös korszak olcsó kezelési jeggyel érkező, pihenésre és gyógyulásra vágyó munkásosztálya is jócskán kezdett elmaradni, mégis a bukovinai városkát egyedi építészeti stílusa, lakóinak hagyománytisztelete, gyógyvizei, tiszta levegője, sípályái, a környék természeti szépségei most is vonzóvá teszik. Azok is nehezen tudnak megválni tőle, akiket a hetvenes-nyolcvanas években erdélyi magyar értelmiségiekként vetett ide a sors és a rendszer. Pedig kihelyezésük pillanatától egyetlen vágyuk volt: mielőbb hazatérni. A felsoroltakon kívül valami mégis ideláncolja – az egyszerű bukovinai lakók tisztelettudása és szeretete, ami általában mindenkinek szól, az emberileg és szakmailag nagyra becsült magyaroknak különösképpen. Harminchét évnyi hegyen túli „száműzetés” után a Fazakas családnak 2015 nyarán teljesült az álma: végre hazatelepedhetett Erdélybe. A családfővel, Sándorral éppen a költözködés közepette ismerkedtünk meg, amikor a dornavátrai négyszobás tömbházlakásukat már csak egyetlen bútordarab, az ágy ékesítette. Ezért inkább a takaréklángra helyezett építkezési magánvállalkozása irodájában, a fertőzőkórház tőszomszédságában adtunk egymásnak találkát. Párja, a néhány héttel azelőtt nyugdíjba vonult Éva asszony ekkor már a marosvásárhelyi otthonukat csinosította és várta haza mérnök férjét. Fazakasék az asszony kihelyezése, azaz 1979 ősze óta szomjazták a hazatelepedés pillanatát. Most, amikor már túl vannak a dobozoláson és a lakásra is sikerült vevőt találniuk, örömmel és mégis fájó szívvel hagyják el a Dornák vidékét. Ennek komoly oka és magyarázata van. Magyar orvoskolónia Amikor mintegy negyven évvel ezelőtt Fazakas Sándor és felesége, Éva, Dornavátrára került, az akkor még tizenötezer fős városkában mintegy száz magyar élt, akik közül szinte mindenkit a nacionalista-kommunista rendszer népvegyítő politikája taszított ki Erdélyből. „Közülük a legtöbb orvos volt, olyan, aki az egyetem elvégzése után nem választhatott erdélyi települést. A dornavátrai kórház szakembereinek nyolcvan százaléka magyar volt. Zömük Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből, Temesvárról származott, az igazgató a nagyváradi Bende Barna volt” – emlékszik vissza a 70-es évek keserűen édes állapotaira Fazakas Sándor. Nevek csendülnek fel: Csutak, Szabó, Bende, Záry, Molnár… Kivétel nélkül mindeniket egy-egy pozitív jelző követi. Egy bizonyos időszakban, a helyi kórházban csak két regáti gyermekgyógyász nem tudott magyarul, hisz az erdélyi román kollégáik beszélték mindkét nyelvet. A ’89-es fordulat után a bukovinai üdülővárosba helyezett magyarok többsége, amint tehette, hazaköltözött vagy nyugdíjba vonult. Ma legfeljebb húszan maradtak, orvos már csak egy van. A dornavátrai kórházban és a környékbeli falvak rendelőiben a magyar szakemberek helyét a Besszarábiából áttelepült orvosok vették át. Az itt ragadt Örmény Ferenc a ritka kivételek közé tartozik. „A rendszerváltás után inkább a tanügyisek előtt nyílt meg a hazatérés lehetősége. Köztudott, amíg Kolozs megyében a híres-hírhedt doamna Albu, a Vatra Românească alapítótagja vezette a közegészségügyet, magyar orvos szinte hiába is keresett állást. Szülővárosomban ma is csak megtűrtek a magyarok, az egyetemen adjunktusi rangnál feljebb nemigen viszik” – állapítja meg keserű szájízzel Örmény doktor, akit a városi kórház egyik kisebb, lepukkant épületében, a fertőzőn találunk. A kincses városból elszármazott férfi egyébként Szatmárnémetit hagyta ott kezdő orvosként Dornavátráért, hisz ez volt szülővárosához a legközelebb eső település, ahol 1987-ben szolgálati lakáshoz juthatott. Akkor még ő sem gondolta, hogy ilyen hosszú időre bútorozza be ide magát. A dornavátrai magyar orvoskolónia másik oszlopos tagja, Fazakas Éva, a tavaly ugyan hazaköltözött, de mégsem tud elszakadni Bukovinától. Egy év után is, amikor teheti, vissza-visszamegy, orvosi köpenyt ölt és visszavárja régi pácienseit. Mert ők is várják „a magyar doktornőt”. Szomorúsággal vegyülő elégtétellel – vagy elégtétellel kavarodó szomorúsággal? – nyugtázza, hogy az utcán, üzletben, piacon mindegyre felismerik, és ugyanazt a kérdést szögezik neki: „miért hagyott itt bennünket, doktornő?” Nemcsak tisztelték és becsülték, de szerették is, mert a gyógyszereken kívül egy-egy jó szava is akadt a betegeihez. Mint meséli, soha nem rázott le senkit, munkaidőben és azon kívül szívesen elbeszélgetett mindenkivel. „Az emberek minden bújukkal-bánatukkal hozzám jöttek. Pályafutásom során én már békítettem is, családszétszakadásokat gátoltam meg. Büszke vagyok és boldog, hogy a Ceauşescu-korszakban dolgozhattam. Mert az medicina volt, amivel mi foglalkoztunk” – vág a dolgok közepébe Fazakas Éva, aki 1979. november elsejétől a tavalyi nyugdíjazásáig harminchét évig szolgálta a dornavátrai és dornakandreni betegeket. Meglepődést olvashat ki a szememből, így gyorsan magyarázattal szolgál. Mint mondja, az a munka, amit a mai, korszerűnek titulált egészségügyi rendszer követel a háziorvosoktól, szinte köszönő viszonyban sincs a gyógyászattal. Ugyanezt tapasztalta meg már évekkel ezelőtt tőlünk nyugatabbra, az anyaországban, meg a tulipánok hazájában. „Nem sokkal a fordulat után, amikor megadatott, hogy kijussunk Hollandiába, rögtön lakást és munkahelyet ajánlottak egy kisvárosban. Az ottani háziorvosnak, amikor zsúfolt napja volt, öt beteget kellett megvizsgálnia. Jobbára csak gépiesen kérdezett, számítógépen dolgozott, nyomtatványokat töltött ki. Nálam egy-egy lazábbnak mondható napon huszonöt beteg fordult meg a rendelőben vagy én az ő hegyen-völgyön túli otthonában. Budapesti látogatásomkor azt mondták, hogy a Thököly úton már hétfőtől átvehetem a rendelőt, ha maradok. Sem Hollandia, sem Magyarország nem kellett, én Marosvásárhelyre kívánkoztam vissza” – állítja büszkén az orvosnő, akivel immár szülőházában beszélgettünk el. Hasonló felfogást vall Örmény Ferenc is, aki úgy véli, a frissen végzett fiatal orvosok jobban tennék, ha itthon maradnának vagy némi külföldi tapasztalatszerzés után hazatérnének. Nem igaz, hogy Romániában nincsenek jól fizetett állások és korszerűen felszerelt kórházak – állítja. Fazakas doktornő számára a hazatérés lehetősége leghamarabb 1990 tavaszán villant fel, amikor a dédai vasútállomáson véletlenszerűen összetalálkozott Rettegi Károllyal, a neves és befolyásos ortopéd főorvossal, aki önzetlen segítséget ígért elkeseredett kolléganőjének. A vásárhelyi márciusi véres események, a Maros megyei egészségügy élére került magyarellenes vezetők és Rettegi korai halála hamar szertefoszlatta a dédelgetett álmot. Beteljesülésére további negyed évszázadig kellett várnia. Kis, de széttartó közösség Hogy lehetett magyarként ilyen hosszú időn keresztül Bukovinában élni? Van vagy egyáltalán volt Dornavátrán magyar közösségi, társasági, művelődési élet? Nincs – érkezik a határozott replika. „Nemigen jártunk össze akkor sem, amikor sokan voltunk, nem járunk össze most sem, amikor alig maradtunk. Társasági élet nem létezett, haveri körök nem voltak” – állítja Örmény Ferenc, aki mindezt az esetleges provokátoroktól és besúgóktól való óvakodásával magyarázza. Ő inkább a magányt, a természetet választotta, kirándult, olvasott és rádiót hallgatott. „Az esték a Szabad Európa és a Kossuth hallgatásával teltek el, igen, a magyar rádió nagyon jól bejött itt, a bukovinai havasokban” – meséli. Amikor meg hazament, kifacsartnak érezte magát. Fazakasék, ha tehették, szombaton délben kocsiba ültek és Marosvásárhelyig meg sem álltak. Az oda-vissza bő 350 kilométeres távot az elején minden egyes hétvégén megtették, majd a páros-páratlan gépkocsirendszámok szomorú korszakában kéthetente egyszer. „Nem volt, miért maradni. Hétköznapokon a kocsmában még találkozgattak az itt élő magyarok, de valós közösségi életről nem beszélhetünk” – erősíti Örmény véleményét Fazakas Sándor. Egyébként a dornavátrai magyarok egymáshoz való kimért viszonyulásáról sokat elárul az is, hogy a két, hatvanas éveiben járó, egymástól egy kerítésnyire dolgozó értelmiségi férfinak az elmúlt három évtized alatt nem adódott alkalma pertut inni. A vallás mint mentőöv Az egyetlen közösségi élményt a havonta egyszeri alkalommal tartott vasárnapi istentisztelet jelentette. Hol marosvásárhelyi, hol kolozsvári lelkész toppant be Fazakasék szertartásra előkészített tömbházlakásába, de volt rá alkalom, hogy a Maros megyei Jeddről vagy a háromszéki Árkosról utazott a pap a Dornák birodalmába. A katolikusok valamivel szerencsésebb helyzetben voltak, hisz az 1905-ben épült templomukban rendszeresen látogathatták a miséket. A csángóföldi papok némelyike pedig néha-néha magyarul is hajlandó volt megszólalni – a szertartást követően. Mivel a helyi iskolában csak román tagozat működött, a szülők vagy otthon, gyakran gyertyafény mellett, a nem könnyen beszerezhető magyar tankönyvekből tanították meg anyanyelvükön írni-olvasni a gyermekeiket, vagy, nagyobb korukban, hazaküldték Erdélybe, a nagyszülőkhöz. A lelkészek a magyarnak nevelt gyermekek életében is fontos szerepet játszottak. Fazakasék lánya, Réka első osztályos volt, amikor sírva tért haza az iskolából, mert a vallástanár azzal riogatta az osztályt, hogy mindenki, aki nem ortodox, a gyehenna tüzén fog elégni. „A kislányom olyan szomorú és rémült volt, hogy nem tudtunk lelket verni belé. Aztán egyszer csak kopogott valaki az ajtón, egy bundasapkás férfi, akit addig soha nem láttunk. Sógor Géza volt, a bákói református lelkipásztor. Percek alatt összebarátkozott a gyermekeimmel, és megnyugtatta őket, mondván, hogy a jó emberek mind a mennyországba jutnak. Akkor és ott úgy éreztem, az Isten küldte hozzánk Sógor Csaba, jelenlegi EP-képviselő testvérét!” – meséli a csodának is beillő fordulatot Fazakas Éva. A megszokhatatlan szép városka Szintén afféle couleur localnak számított a Ceauşescu-éra legembertelenebb időszakából országszerte ismert takarékossági program. Míg az erdélyi városokban napi rendszerességgel vették el a meleg vizet, Dornavátrán hetente egyszer szolgáltatták, akkor is csak négy órán keresztül. „Aztán amint október végén, november elején beköszöntött a tél, egy csepp meleg víz nem folyt a csapból egészen áprilisig. A kályhán melegítettük, kézzel mostunk, egyszóval sokat kínlódtunk. Talán ezért sem volt időnk délutánonként, esténként találkozgatni és összejárni” – mondja Éva asszony. Ilyen körülmények között miként lehetett megszokni a vidéket? Nem lehetett megszokni – érkezik a határozott replika a férje részéről, akinek véleményét osztja orvoskollégája is, hozzátéve, hogy egyetlen megoldás létezik: alkalmazkodni kell a helyhez és a körülményekhez. Ennek dacára Örmény Ferenc nem siet vissza szülővárosába, mint ahogy Fazakas Sándor is sajnálja felcserélni a hegyek sugározta nyugodtságot és az erdők árasztotta friss levegőt Marosvásárhely zajára és vegyipari kombinátja csípős ammóniabűzére. Az első találkozásunk óta eltelt egy év alatt a család hazaköltözött, de a kétlakiságot nem adta fel. Fazakasék gyakran visszajárnak Dornavátrára – erőt meríteni a friss levegőből és az itteniek kedvességéből. Mert, ha az erdélyi magyarok nem is szokták meg a bukovinai kisvárost, az itteniek hamar elfogadták, sőt megszerették őket. „Magyarnak lenni itt Bukovinában soha nem jelentett rossz keresztlevelet. Az embert a tudása és hozzáállása alapján ítélték meg” – fejtegeti Örmény doktor. Fazakas Sándor az egyszerű ember vele született tiszteletét emlegeti. „Az itteniek jól tudták, hogy a magyarok jó szakemberek, meg is becsültek minket” – állítja. Szintén a tisztelet jeléül nem egy idősebb román hajlandó volt magyarul is megszólalni. Szeretettel emlegetik, hogy felmenőik már 1775 óta a monarchiát szolgálták, ők meg kikérik maguknak, hogy bukovinaiak, semmiként nem moldvaiak. Egyébként az elmaradottnak és lustábbnak tartott regátiakat a mai napig is lenézik. „Dornakandren községen belül most is jól ki lehet venni, hol húzódott az osztrák határ. Akik az egykori monarchia területén élnek, valahogy igényesebbek, bölcsebbek, felvilágosultabbak. És rendkívül büszkék származásukra! Akik a Mária Teréziai határvonalon túl születtek, melegebb szívűek, kedvesebbek” – rangsorolja két, jól elkülöníthető kategóriába a környék románságát Fazakas doktornő. Kezelésre szoruló építészeti örökség Dornavátra építészeti stílusából is tisztán kivehető, hogy Trianonig vajmi kevés köze lehetett Moldvához. Fazakas Éva most is emlékszik arra a napra, amikor először tette be a lábát a városkába: november elseje, halottak napja volt, amikor a nyolcszáz méteres magaslatban fekvő települést már vékonyka hóréteg borította. „A csinos, monarchiabeli épületeivel olyan volt, mint egy hegyvidéki osztrák üdülőtelep” – idézi fel az első kellemes emlékét, amely a vidékhez köti. Építészmérnök férjének már csak a szocializmus „építése” jutott. Sok más betonskatulyától eltérően, az itt felhúzott turisztikai és gyógyászati egységeknek is van, vagy pontosabban volt némi egyéniségük. Fazakas Sándor tömbházakon, a postán, a víztárolón, valamint a központi parkban lévő újnak nevezett kezelőbázison és a két szállodán dolgozott. A harmadiknak a felhúzását a ’89-es fordulat törte derékba. Egy ideig az 1899-ben avatott kaszinó restaurálásában is kivette részét, azonban pénzhiány miatt az állam leállította a munkálatokat. A dualizmus idejében a bádeni kaszinó mintájára, eklektikus stílusban épített szórakozóhely, miután munkásklubként szolgálta a szocializmus dolgozó népét, a 90-es években állami ajándékként az ortodox egyház ölébe hullott, de amikor kiderült, hogy az A-kategóriás műemléképület megmentése mekkora anyagi áldozatot követel, a pópák túladtak rajta. A kaszinó jelenleg az önkormányzat tulajdonaként vár a megmentésre. „Legalább két évtizede sínylődik a kiürített, beázott, málladozó vakolatú épület. Amikor ide kerültem, még mozi, színház, sakkterem és kantin működött benne, a szép, boltíves pincéi pedig a fürdővállalat élelmiszerraktáraként szolgáltak. Ma már legfeljebb feredőnek lehetne használni az alagsort, annyira feltelt vízzel” – mondja Fazakas. Pedig fénykorában olyan hírességek is megfordultak itt, mint maga Ferenc József császár meg a trónörökös főherceg, Ferenc Ferdinánd, de tisztét tette a második világháború előtti és utáni román történelem néhány hírhedt alakja is, mint például Antonescu marsall, Corneliu Zelea Codreanu, a Vasgárda vezetője, majd a kommunista hatalom jeles képviselőiként Emil Bodnăraş és Gheorghe Gheorghiu-Dej államfő. Dornavátra első kezelőbázisának épületét még sikerült megmenteni az enyészettől. Benne most gyógyszertár, üzletek és, szinte magától értetődően, kocsma működik. Mint ahogy a néhai osztrák mezőgazdasági miniszterről, Falkenheinról elnevezett, majd később Sentinela, Augusztus 23., majd ismét Sentinela névre átkeresztelt forrás műemlék épületében is kereskedelmi egység, szálló kapott helyet. „A gond az, hogy a fordulat óta, egyetlen kivétellel, ennek a városnak sosem volt egy becsületes, talpraesett polgármestere. Azon túl, hogy a parkot piskótakövezték és kicserélték a padokat, semmit nem mozdítottak a városban” – sajnálkozik Fazakas, akit szakemberként még inkább zavar mindaz, ami történik vagy pontosabban nem történik, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legszebb üdülőtelepén. Bár a nyugdíjasok még mindig érkezgetnek kezelésre, és a sípályák is hoznak valamicskét a konyhára, a helyi hatalmasságok még mindig nincsenek tudatában, hogy egy idegenforgalmi aranybánya fölött basáskodnak. Dornavátra és vidéke olyan aranybánya, melynek kincseit képtelenek kiaknázni. Pedig az üdülőtelep és térsége jövője nem a fakitermelésről és -feldolgozásról, a megbukott sajtgyárakról, a bukdácsoló kőbányáról vagy a bezárás küszöbére került urániumbányáról szól. „A felmérések alapján Kovásznafürdő után az országban itt van a legtisztább levegő. Valamikor ezért rengeteg külföldi turista járt ide, ma már a hazaiakból is alig vannak” – fájlalja Fazakas Sándor. Felesége orvosként esküszik a dornavátrai kezelés hatásfokára. Mint mondja, főként a reumás- és érrendszeri megbetegedésekre az itteni tőzeg, mofetta, gyógyfürdő és a környék napsütötte hegyoldalaiból összegyűjtött gyógynövény a lehető legjobb. Ő maga is kipróbálta a természet csodáit, a különböző füveket, amelyeket az idősebbek mindmáig előszeretettel használnak. „A 80-as évek vége felé, amikor jóformán már a gyógyszerek is eltűntek, kénytelen voltam füvekkel, teákkal gyógyítani. Felkerestem néhány vidéki öregembert, olyanokat, akik jól ismerték a természet minden hasznosítható kincsét. Megtanultam tőlük, hogy ha nem áll rendelkezésünkre vegyi hatóanyag, nem tragédia; pótolni lehet a természet adta füvekkel.” Nem azt kapták, amit otthagytak A Bukovinában leélt mintegy négy évtized után Fazakasék most úgy érzik, nem azt a Marosvásárhelyt kapták vissza, amit annak idején ott hagytak. „A harminchat év minden egyes napján a visszatérés járt a fejünkben. Most mégis azzal szembesülünk, hogy ez a Vásárhely már nem az a Vásárhely. Kiürültek vagy megszűntek az emberi kapcsolatok, mindenki elvan magával, hajt a pénzért. Dornavátrán az idő is másként, sokkal lassabban pergett, szülővárosomban pedig nagyot változott a világ” – jut a szomorú megállapításra Fazakas Éva. Pedig a nyugdíjas házaspárnak megadatott, hogy a kisebbik gyermeke mellett legyen és az azóta világra jött két szép unokáját pátyolgassa. És mégis… Örmény doktor még borúlátóbbnak tűnik; ő még csak nem is kívánkozik vissza fiatalsága városába. A Szamos-partján töltött hétvégék alkalmával volt alkalma megtapasztalni azt, amit Fazakas Évának Marosvásárhelyen. „Kolozsváron a mai napig megvan a családi házam, de nem sietem el a hazaköltözést. Az is lehet, hogy inkább Magyarországra telepednék át, hisz szülővárosom már nem a régi. Ez már nem az én Erdélyem, nem az én Kolozsvárom. Rengeteg söpredékkel töltötték fel. És nem csak a Monostor negyed jövevényeiről beszélek, jómagam olyanokat is láttam, akik húsvét másnapján kecskét legeltettek a Sétatéren. Az ilyenek közé menjek vissza?” – kérdezi, és ezzel megadja a választ is. Ki tudja, még hány Örmény Ferenc, Fazakas Sándor, Fazakas Éva tengődik az ezeréves határon innen vagy túl, aki úgy érzi, tőle másodjára vették el fiatalságnak helyszíneit, Erdélyt, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt… Szucher Ervin erdelyinaplo.ro Erdély.ma 2016. október 12.Post-coxNe tessék fáradozni a szótárakban való keresgéléssel. Nem fogják megtalálni a szót. Most találtam ki, a praecox ellentéteként kellene létezzen egy post-cox is. A koraérett párja kellene hogy legyen a később érő. Magamra vonatkoztatott kifejezés. A fogalom nemes elődeire hivatkozhatnék: „Esprit de l’escalièr.” A francia szalonok idejéből (17–18. század) származik, gúnyolódva így nevezték azokat, akik csak elmenőben, a lépcsőkön lefele lépkedve mondogatták el szellemes szólásaikat, ugyanis amikor kellett volna, akkor hallgattak, mint a kuka, mert nem jutott eszükbe semmi bölcs gondolat. Temesváron születtem és nőttem fel, a soknyelvű városban, ahol a német (sváb) lakosokkal incselkedve, úgy mondták: a svábnak nem másfél éves korára nő be a fejelágya, mint a többieknek, hanem csak húszéves kora után. A Kalapos Király (II. József, Mária Terézia fia) telepítette be őket a Bánságba több mint kettedfél századdal ezelőtt, és a „kolonista” falvak egyenes, mérnökileg megtervezett utcáival szinte városias külsőt kölcsönöztek Orczi és Merci falvának. Kis előkertes, szép házacskák, nagy gazdasági udvarral, a bennük rejlő zongorával, a jó módot tükrözték. Mikor kedden vagy pénteken bejöttek a városba vásárolni, az üzletajtókban álló kereskedők, szó szerint behúzták a sokrokolyás asszonyságokat az üzleteikbe, mert így könnyen elkeltek a tizenkét személyes damasztabroszok a hozzá való szalvétákkal, vagy a virágos, hímzett ágyneműk, paplanok, párnák és miegymás. Ha meg megesett a leánykával még az esküvő előtt a dolog, a nőgyógyászok versenyt futottak, hogy megszabadítsák az elcsábított szépséget nem kívánt terhétől, mert az volt a jelszó: Kost was kost (nem számít, mibe kerül), csak diszkréten és jól végezze a dolgát az orvos. Az ötvenes évek elején kitelepítették a sváb lakosságot a Bărăganba, mert ezt követelte az akkori politika (csak később jött rá a Nagyfőnök, hogy jó német márkáért el lehet adni darabonként a németet). A zsidóságra csak később került sor, de az is jól jövedelmező üzletnek bizonyult. Mikor én magam, az egészségügyi minisztérium kezdeményezte kampányban szintén a Bărăgan pusztaságába kerültem néhány hónapra, figyelmeztettek, hogy a vonaton jól ügyeljünk dolgainkra, mert a Rubra és Schei állomásokon felszállók csupa haramiák, akiktől félteni kell javainkat (szerencsére ilyesmikkel nem rendelkeztünk!). Ekkor tudtam meg, hogy ez a figyelmeztetés a Bánságból kitelepített lakosságra vonatkozik. Azoktól óvtak bennünket. A szerencsétleneket lerakták ugyanis a vagonokból és rájuk rivalltak: Itt fogtok lakni! – Hol, itt nincsenek házak? – Majd építsetek magatoknak! És a svábok vályogot vetettek és belőle házakat építettek, és kerteket műveltek és dinnyét termesztettek, aminek híre ment, és amiből meg lehetett élni, ha nem akartak éhen halni. Én első kézből tudom a dolgokat, mert Walter, aki benősült feleségem családjába, elmesélte nekem a hihetetlennek tetsző történeteket, amelyben édesapjának, a jó nevű állatorvosnak része volt, akit később Németországban megismerhettem, sok év után, mikorra már ki tudták fizetni értük a hozzátartozók és barátok a nem csekély összegeket, amennyit a hatóságok megköveteltek tőlük azért, hogy kiengedjék őket az országból. És mi történt a pusztulásra ítélt, üresen maradt falvakkal? Akkoriban volt a moldvai nagy szárazság, az abból származó nagy éhínséggel összekötve. Jöttek a szerencsétlen nincstelenek, akiket bevezényeltek a szép, gondozott házakba. Cserépkályhát ott láttak először, és azok üzemeltetéséről persze fogalmuk se volt. Szétforgácsolták hát a zongorát, felszedték a parkettát és eltüzelték. Mert zongorázni nem kell, de megfagyni még kevésbé. DÁNIEL KÁROLY Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 9.Izsák Balázs: Az erőszakmentes székely ellenállásra emlékezzünk a madéfalvi vérengzés évfordulójánIzsák Balázs szerint a madéfalvi vérengzés évfordulója arra teremt lehetőséget, hogy a Habsburg Birodalommal szembeni erőszakmentes székely ellenállásra emlékezzünk. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke az SZNT és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT)marosvásárhelyi kultúrpalotában szervezett megemlékezésén mondott beszédet szombaton este, a madéfalvi vérengzés 253. évfordulóján. Beszédében visszásnak tartotta, hogy az 1762-'63-as székely szabadságharcból csupán az ezt lezáró 1764-es madéfalvi vérengzésről szokás megemlékezni. Szerinte ez olyan, mintha az 1848-'49-es forradalmat és szabadságharcot a világosi fegyverletétel évfordulóján idéznénk. Izsák Balázs úgy vélte: a madéfalvi vérengzést megelőző székely ellenállás azért merült méltatlanul feledésbe, mert fegyvertelen volt. Mária Terézia rendelkezései ugyanis - amelyekkel szemben a jogaikat védő székely férfiak tiltakoztak - éppen a székelyek hadra fogására vonatkoztak. Az SZNT elnöke szerint az erőszakmentes ellenállás az indiai Mahatma Gandhi, majd az amerikai Martin Luther King révén csak a 20. században szerzett létjogosultságot. "Mi, a ma élő utódok elmulasztottuk elmesélni a világnak, hogy másfél évszázaddal Gandhi előtt, két évszázaddal Martin Luther King előtt a székelyek már tömegesen éltek az erőszakmentes ellenállás eszközével" - jelentette ki Izsák Balázs. Az SZNT elnöke a rendezvényen adta át az SZNT által odaítélt Gábor Áron-díjat a szentegyházi gyermekfilharmóniának, és vezetőjének, Haáz Sándor karnagynak, akik - mint fogalmazott - "a székelység jó hírét viszik szerte a nagyvilágban". A rendezvény a gyermekfilharmónia koncertjével zárult. A császári csapatok 1764. január 7-én hajnalban a megrohamozták Madéfalvát, és több száz ember lemészárolásával megtörték a székelyek Mária Terézia rendelkezéseivel szembeni ellenállását. A császárnő 1760-ban elrendelte a székely határőrség újbóli felállítását. Az új szabályok előírták, hogy a székelyeknek idegenben is kell szolgálniuk német nyelvű vezénylet alatt, és azt is, hogy nem illetik meg őket azok a szabadságjogok, amelyeket korábban a katonai szolgálat fejében élveztek. Madéfalván mintegy 2500-an gyűltek össze, és tiltakozó petíciót fogalmaztak Mária Teréziának, amikor az ellenállást megtörő váratlan támadás történt. MTI Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 18.Felújítanák a Székely Katonaneveldét (Kézdivásárhely)A céhes város legjelentősebb világi műemlékei közt tartják számon az egykori Székely Katonaneveldét. Az ingatlan mind építészeti értéke, mind történelmi nevezetessége miatt régóta szerepel a műemlékek országos listáján. Ma általában mindenki „nagy kaszárnyaként” emlegeti, megkülönböztetve a Mária Terézia idején épült kaszárnyáktól. Az 1822 szeptemberében átadott épület állaga évről évre romlik, a rendszerváltás óta eltelt időszakban csupán a tetőszerkezetét sikerült kijavítani és újracserepezni. A múlt év őszén Kézdivásárhely önkormányzata két pályázatot nyújtott be Gyulafehérvárra a Központi Fejlesztési Ügynökséghez európai uniós alapokra számítva, az egyik a kantai minorita rendház, a másik pedig a Székely Katonanevelde épületének teljes felújítását célozta. Bokor Tibor polgármester arról tájékoztatott, hogy az első pályázatukat formai okokra hivatkozva elutasították, és mivel úgy érzik, hogy az illetékesek nem jártak el tisztességesen a pályázat elbírálásakor, a döntést megfellebbezték, amire választ várnak. Az indoklás az volt, hogy nem csatolták az iratcsomóhoz a római katolikus egyház alapító okiratát, hiszen a magyar történelmi egyház létét papírokkal igazolni több mint nevetséges. Az elöljáró szerint ez egy rosszindulatú hozzáállás volt a Központi Fejlesztési Ügynökség részéről. Az egykori Székely Katonanevelde esetében a polgármester jó hírrel szolgált, a pályázat az első szűrőn túljutott, a dosszié formai átvizsgálásán már túl vannak, következik a továbbjutott pályázatok pontozása. Negyvennégy pályázat maradt versenyben. Bokor Tibor abban reménykedik, hogy megkapják azt a pontszámot, amely nyomán a finanszírozási szerződés aláírására is sor kerülhet. Ha ez sikerül, a felújítás után az Incze László Céhtörténeti Múzeum költözne át a műemlék épületbe. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 26.Templomaink – SepsikőröspatakReformátus hírnök A Farkasvágóról lerohanó Nagypatak völgymélyedésében fekszik Kőröspatak (Timun Crisumja). A község a pápai dézsma regestrumaiban a XIV. században már szerepel a 648. lapon. Az 1567-es regestrumban Kwreospatak néven, 20 kapuval van bejegyezve. A Sepsikőröspataki Református Egyházközség megalakulásának pontos idejét nem ismerjük, de tudjuk, hogy a reformáció erdélyi időszakának első felére tehető. A sepsikőröspataki régi református templom, amint az okiratokból kitűnik, a mai római katolikus templom helyén állt. Ez a templom 1703-ban leégett – csupán a torony maradt meg –, és csak 1773-ban sikerült újjáépíteni. A Kálnoky grófi család emberei Mária Terézia uralkodásának éveiben a meglevő templomot elfoglalták, az egyházközség híveit Kálnok faluhoz csatolták, és csak leányegyházként működött 1950-ig. A napjainkban is álló templomot 1820-ban építették. Csaknem egy évszázaddal később, 1909-ben a templom javítására nagyszabású gyűjtést indítottak. Imre János földműves több megyét is bejárt (pl. Pest vármegye, Békés megye, Bihar megye, Csongrád megye), azonban az így gyűjtött pénz és a beszerzett anyagok az első világháborúban elvesztek.A templomot végül 1935-ben Para András gondnoksága alatt javították ki. A templomban levő padokat 1971-ben a gyülekezet adományaiból készítették id. Váncsa György gondnoksága idején. A templom díszítése Nagy Béla nyugalmazott tanító nevéhez fűződik, aki 1973-ban a belső berendezést székely népi motívumokkal festette ki. A templom körüli kőkerítés csak jóval később, 1994–1996 között épült meg a ma is látható formájában. Nagy Zsolt Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 30.A katolikus Státus mindenkori (h)arcairólGyárfás Elemér, a „civil püspök” könyv kapcsán„ Bevallom, többet szerettem volna hallani a római katolikus Státus zaklatott jelenéről és emiatt bizonytalan jövőjéről, semmint hányatott múltjáról, ám éppen erről beszél(hetet)t kevesebbet előadásában dr. Holló László egyetemi docens, a státus alapítvány igazgatótanácsának elnöke. És tette ezt alighanem amiatt, amit hozzászólásában a Státus jogi ügyeiben eljáró Kapcza Mikolt ügyvéd oly találóan megfogalmazott: a Státus olyan egyedi szerveződési forma, hogy még mi magunk sem értjük pontosan, és ilyeténképpen a sajátos hazai restitúció buktatói közepette az egyik legsziszifuszibb küzdelem a Státust megmagyarázni a román törvénykezésnek. Négy gimnáziumot és két hasznot hajtó épületet mondhat magáénak Erdély-szerte a Státus, közülük a kolozsvári Szentegyház utca 5. szám alatti ingatlan (ahol a katolikus egyetem működik) valójában mindig is a tulajdonában állt, ugyanis a „kommunista” Státusnak meghagyták. Ezen felül perek és visszaigénylési eljárások tucatjai vannak folyamatban hazai bíróságokon és Strasbourgban az egykori ingatlan vagyonok visszaszolgáltatásáért. Hogy miért éppen most beszélt a katolikus Státus (h)arcairól dr. Holló László az értelmiségi körön, annak sajnos nem valamiféle örömteljes bírósági siker az oka, csupáncsak az, hogy éppen csütörtökön érkezett a nyomdából az a kötet, amely a Státus 20. századi, egyik legmarkánsabb vezetője, Gyárfás Elemér halálának 70. évfordulója alkalmával 2015-ben szervezett emlékkonferencián elhangzott előadások anyagát tartalmazza - köztük azt, amelyet a Státusról tartott Holló László. Dr. Gyárfás Elemér a 20. század első felében az erdélyi közélet egyik legjelentősebb egyénisége volt, a balosok mondták nemzetinek, a nemzetiek balosnak, de még antiszemitaként is jellemezték, és tehették ezt Holló László szerint amiatt, mert Gyárfás Elemér sem az egyik, sem a másik oldalhoz nem tartozott, ugyanakkor hihetetlen munkabírásról téve tanúbizonyságot, minden erdélyi szervezetben tevékenyen részt vett, emellett számtalan könyvet írt. Üldözöttségből született 400 éve a státus Az Erdélyi Római Katolikus Státus a 16. századi reformáció térhódításával arányosan üldözött katolikus egyház érdekeinek szolgálatára, egyházi és világi tagokkal szerveződött autonóm önkormányzati forma. Szerepe bizonyos belső egyházi ügyekben eljárni, illetve a felekezeti oktatás és az egyházmegyei vagyon egy részének kezelése. Elnevezése a korabeli országgyűlésben használatos „Status et ordines”, azaz „karok és rendek”-ből fakad, amikor a különböző felekezetek képviselői státusokba csoportosulva külön-külön tanácskoztak. Hogy a római katolikusok esetében a szerveződési forma és az elnevezés megőrződött, abban jelentős szerepe volt annak, hogy a reformáció terjedésével és az adott történelmi viszonyok közepette a fejedelemség fennmaradását leginkább szolgáló intézkedések részeként 1556-ban az erdélyi katolikus püspököt kiutasították, és kis megszakítással az erdélyi katolikusoknak gyakorlatilag csak 1716-ban lett újra püspöke, ebben a hosszú időszakban pedig a katolikus vallásgyakorlást sokféle módon korlátozták (az egyházi vagyont államosították, templomokat lebontottak, kiutasították a szerzetesrendeket stb.). A Státus első említésére az 1615-ös országgyűlésen került sor, ahol a katolikus főurak Status Catholicorum Dominorum néven szervezkedtek vallásuk védelmére. 1767-ben a Státus feladatkörét a Mária Terézia által létrehozott „állami” Katolikus Bizottság vette át. A Státus újjászervezésére a 19. században több kísérlet történt, 1873-ban sikerült megegyezni. Innen kezdődően a Státus elnöke a mindenkori püspök, világi elnökét választják, a státusgyűlést és 24 tagú igazgatótanácsát pedig harmadában egyházi, kétharmadában pedig világi tagok alkotják. A státus sorsa Romániában A román állam és a Szentszék között 1927-ben megkötött Konkordátum a Státust tételesen nem említi, majd az 1932-ben Rómában aláírt egyezmény nevétől és autonóm jellegétől is megfosztotta, Egyházmegyei Tanácsként működött tovább az 1948-as államosításig. Ebben a időszakban a Státus ellen cikkek százaival és kötetek tucatjaival indított hadjáratot Onisifor Ghibu, aki oly mértékben tudta ezáltal befolyásolni a közvéleményt és általános hangulatot, hogy Holló László elmondása szerint csak úgy besétálhatott a telekkönyvi hivatalba, ahol kérésére a nevére írták a Státus tulajdonát képező egyik-másik ingatlant. A második világháború utáni kommunista hatalom ádáz küzdelmet kezdett a reakciós nyugati hatalom fennhatósága alá tartozó katolikus egyházzal szemben, egyik első intézkedéseként szabálytalanul felmondta a Szentszékkel kötött korábbi egyezményeket. Márton Áron püspök feloszlatta az Egyházmegyei Tanácsot, tartva az esetleg kommunista befolyás alá kerülő világi tisztségviselők túlsúlyától. Az egyház állami fennhatóság alá vonását célzó törekvéseihez a kommunista államhatalom kiváló terepnek találta a túlnyomórészt világiakból szerveződött Státust, így a püspöki tiltás ellenére támogatta ennek újjászervezését, és annak keretében az új államrendszerhez lojális hívek és úgynevezett békepapok szerveződését, amely azonban nem érte el célját, és követőinek kihalásával elsorvadt. Mit csinál a Státus ma? 1991 februárjában Bálint Lajos püspök újraindította az Egyházmegyei Tanácsot, majd 2005-ben megalakult az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, amely „az egyház érdekeit kívánja szolgálni egyfelől az államosított javak visszaszerzésével, másfelől pedig azoknak a hajdani célalapok szerinti alapítványi szándékának megvalósításával. A Státus elnöke napjainkban Jakubinyi György érsek, az igazgatótanács elnöke Holló László, világi vezetője pedig az alelnöke, dr. Benedek József egyetemi tanár. Az egyház támogatására a történelem során felajánlott adományok az adományozók által megjelölt céljaik szerint külön alapokba – a templomok, szórvány támogatását célzó vallásalap, ösztöndíjalap (amely többek között olyan jeles románok taníttatását támogatta, mint Gheorghe Sincai, Petru Maior, Avram Iancu, Al. Papiu Ilarian stb.), tanulmányi alap, elemi iskolai alap, Teréz árvaházi, tisztviselői és tanári nyugdíjalap és biztosítási alap – csoportosultak, és azokat csak ezekre a célokra lehetett fordítani. A Státus-alapok vagyonát a 20. század elejéig az oktatási intézmények épületei, többezer hektárnyi erdőgazdaság, gazdasági uradalmak és kolozsvári bérházak képezték. Kapcza Mikolt ügyvéd szerint ezt nagyon nehéz megértetni a román törvényszéken (főleg a román nyelvű sajtóban érvényesülő Státus-ellenes hangulatkeltés kontextusában), hogy a fentiekben ismertetett jogállású Státus, illetve az alapok tulajdonát képező egykori vagyon a Státust illeti meg. Mint elmondta, Kolozsváron tucatnyi per folyik a Státus egykori ingatlanjainak visszaszolgáltatására, december elejétől 37 ingatlan esetében született elutasító határozat, mintegy húsz pert kellett indítani, emellett 13 zajlik Strasbourgban. A tulajdonjog egyházi berkekben érvényesülő szigorú tiszteletét tanúsítja az is, hogy annakidején, ha az egyik alap megszorult, akkor a Státus egy másik alapjából az akkoriban szokásos 4,5%-os kamattal vett hitelt. A marosvásárhelyi iskola kálváriája Az egykori tulajdonok egy részét 1989 után a gyulafehérvári érsekség és a helyi plébániák igényelték és hellyel-közzel kapták vissza. Így a marosvásárhelyi épületegyüttest, amelyben a katolikus iskolát létrehozták, a helyi plébánia és a gyulafehérvári érsekség kapta vissza. Az iskola körül megnyilvánuló huzavona kapcsán Holló László ismertette a történések kronológiáját. A polgármesteri hivatal fellebbezett a visszaszolgáltatást elrendelő döntés ellen, amelyet viszont megerősített 2005-ben a Fellebbviteli Bíróság. 2008-ban az épületben működő Unirea iskola javára kötöttek 20 éves szerződést, amelyet 2012-ben szerződésszegés miatt egyoldalúan felbontott az egyház. 2013-ban kezdődtek az egyeztetések a római katolikus gimnázium alapításáról, amit 2014 júliusában feltételesen hagyott jóvá a Marosvásárhelyi Helyi Tanács: csak abban az esetben engedélyezte, ha a Státus szerződést köt az Unirea iskola javára. A szerződést a prefektúra megtámadta, 2016-ban érvénytelenítették. 2014 novemberében a helyi tanács felhatalmazta a polgármestert a 20 évre szóló szerződés aláírására, miszerint az épületegyüttesben működhet az Unirea iskola, mellette pedig létrejöhet a katolikus gimnázium, amelynek létrehozásáról 2015 januárjában született tanácsi határozat. Az önkormányzat a megyei tanfelügyelőség képviselőinek, az Unirea iskola tanárainak, a magyar tagozatos diákok és szüleik közös találkozásán egyeztetett arról, hogy az Unirea magyar diákjai hogyan szeretnék folytatni a tanulást, és tudomásul vette, hogy szeretnének a katolikus iskolába kerülni. Holló László ezután virágzó iskoláról beszélt, ahova felvételre ketten jelentkeztek egy helyre – ezt a történetet törte meg a korrupcióellenes ügynökségnek a visszaszolgáltatás jogosságát megkérdőjelező őszi kezdeményezése. Mindezek tükrében Holló László úgy fogalmazott a Státus jövendőjét illetően: a cél visszaszerezni azt, ami visszaszerezhetetlen. Kerekes Edit Szabadság (Kolozsvár) 2017. február 9.Évértékelő a Kölcsey Egyesület leköszönő elnökévelJankó András mindig szívesen tette a dolgát, de… Amint azt a Nyugati Jelenben is közöltük, február 15-én, szerdán 18 órától a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében tartja beszámoló és tisztújító közgyűlését az aradi Kölcsey Egyesület. A hír hallatán megkerestük Jankó Andrást, az Egyesület elnökét, akivel az elmúlt évi közművelődési tevékenységet értékeljük, az idei terveket vesszük számba. – Elnök úr, hogyan értékeli az elmúlt évet? – Értékelés helyett inkább röviden felsorolom a tavalyi év eseményeit, hiszen, gondolom, az aradi magyar kultúra iránt érdeklődők ismerik a tevékenységünket. Mármint azok, akik többnyire jelen voltak minden rendezvényünkön. Január 22-én szerveztük a Kölcsey-díjak átadását, március 1-jén tartottuk az előző évre vonatkozó beszámoló közgyűlést. Március 21-én bemutattuk Csanádi János Eleinkről szól a fáma című kötetét, amit később, a szerző jelenlétében Gyulán és Nagyváradon is bemutattunk. Április 11-én Szép Mária Terézia könyvét mutattuk be, és a férje festményeiből kiállítást rendeztünk. Május 22-én Feszty-konferenciát szerveztünk, május 25-én megtartottuk az első Iskolakórus Találkozót, júliusban volt a KITÁSZ közgyűlése. Szeptember 28-án rendeztük meg Steinhübel Zoltán kiállítását, október 4-én Olosz Lajos-megemlékezést tartottunk, ugyanakkor egy kötetét mutattuk be. December 3-án volt az általunk szervezett kórusfesztivál, 15-én Bodó Barna bemutatta a 2015-ös Erdélyi Magyar Civil Évkönyvet. – Tehát színes program áll az Egyesület mögött. Az elnök milyennek értékeli a tavalyi rendezvényeiknek a színvonalát? – A Feszty-konferencia és a KITÁSZ-találkozó, a kiállítások, kórustalálkozók, könyvek kiadása és bemutatása szerintem kimagaslóan jól sikerült rendezvények voltak, amelyeket csak egy jól összeszokott csapat tudott végrehajtani. De az is igaz, hogy nem volt zökkenőmentes a munka, voltak nézetkülönbségek is. A magam részéről azt gondolom, ennél többet már nem tudok levezényelni, ezért átadom a helyem másnak, aki tovább tud lépni, és még magasabb színvonalra emelheti az Egyesület munkáját. Éppen ezért nem jelöltetem magam a meghirdetett tisztújításon. – Számomra a bejelentése meglepő, hiszen az aradi kultúraigénylő magyarság körében Önöket az év csapataként emlegetik… – Az, hogy nem jelöltetem magam, nem újdonság, legalábbis azoknak nem, akik olvasták a Nyugati Jelenben tavaly januárban megjelent éves beszámoló interjút. Akkor már jeleztem visszalépési szándékomat. Ehhez még azt is hozzáfűzhetem, hogy amikor elvállaltam az Egyesület vezetését, azért tettem, hogy bebizonyítsam: nincs halálra ítélve ez az Egyesület! Vállalásomat, gondolom, teljesítettem, ezért nyugodt lélekkel állhatok fel, helyet adva egy arra rátermettebb személynek, akinek már most sok sikert kívánok! Ugyanakkor felajánlom a segítségemet is, ha arra szükség lesz. – Köszönöm szépen a beszélgetést, ugyanakkor az aradi és a megyei magyarság nevében is megköszönöm az anyanyelvű kultúránkért, eddig kifejtetett, önzetlen munkáját. – Én köszönöm a lehetőséget, mindig szívesen tettem a dolgomat. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2017. március 13.Görögkatolikus múzeumi részleg nyílt a nagyváradi várbanPéntek délután a görögkatolikus egyház történetét, a helyi vonatkozásait bemutató részleget avattak a Fejedelmi Palotában található Városi és Vármúzeumban, hatalmas érdeklődés mellett. Azt követően, hogy tavaly felavatták a római katolikus, majd a református egyház történetét bemutató részleget, múlt péntek délután a görögkatolikusok kerültek reflektorfénybe, mely ünnepséget megtisztelte jelenlétével Virgil Bercea görögkatolikus és Böcskei László római katolikus püspök is. A görögkatolikusok bihari gyökerei a 17. század végére nyúlnak vissza, amikor a Biharban élő hatvan ortodox pópa nyilatkozatot tett arról, hogy nem akarnak főpásztor nélkül élni, ezért elfogadták Ioan Iosif de Camillis munkácsi görögkatolikus püspök joghatóságát, aki 1694-ben kinevezte Isaia szerzetest vikáriusnak a Várad környéki és Bihar vármegyében élő „egyesült” papok részére. 1713-ban gróf Csáky Imre váradi római katolikus püspök László Pál nevezte ki a bihari görögkatolikusok kanonokjának és esperesének. Egy 1761-es összeírás szerint akkortájt 126 ezer görög katolikus élt Erdélyben és körülbelül 26 ezer a bihari térségben. A váradi római katolikus püspökök támogatták az uniós folyamatokat, az önálló görögkatolikus egyházmegyét 1777. június 15-én alapították, amikor VI. Piusz pápa az Indefessum című bullájával létrehozta ezt. Az első püspöke Moise Dragoş volt. 1780. augusztus 10-én a szentatya és Mária Terézia eldöntötték, hogy a belényesi birtokokat az új püspökség fenntartására fogják fordítani, melyet a váradi római katolikus püspökség területeiből választottak le. A 19. század elején, majd a reformkorban kezdeményezték a magyar liturgikus nyelv használatát, az iratok lefordítását. Hajdúdorogon az 1860-as években mozgalom indult egy magyar püspökség felállítása céljából, mely álom végül 1912-ben valósul meg. Trianon után Romániában az 1928-as kultusztörvénnyel ismerték el külön vallásként az ortodoxot és a görögkatolikust, a második világháború után azonban a kommunista rendszer 1948. december 1-jei hatállyal felszámolta a görögkatolikus egyházat, ezt az állapotot az 1989-es rendszerváltozás szüntette meg. Keleti rítus Az egyházkormányzat rendjében az adott megyés püspök felelős a joghatósági területén élő hívekért, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek, illetve milyen nyelven beszélnek, ezért püspöke a váradi magyar görögkatolikusoknak is a román nemzetiségű Virgil Bercea. Ugyanakkor bár az egyetemes katolikus anyaszentegyházhoz tartoznak, különlegességük a bizánci rítus, hiszen a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai is kimondták, hogy a keleti katolikusok a keleti rítussal kell gazdagítsák a katolikus egyházat úgy, hogy ezt minél hitelesebben megélik. Emellett a keleti rítushoz való tartozás köteléke számukra erősebb a nemzetiségi hovatartozásnál is, mert meggyőződésük, hogy a szertartásukhoz való ragaszkodásuk nem egy régi hagyományba való görcsös kapaszkodást jelent, hanem a Krisztusba való gyökerezést fejezi ki. Említést érdemel, hogy néhány éve Nagyváradon Vadas Krisztián szervező lelkész újjászervezte a váradi magyar görögkatolikus egyházközséget. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2017. május 8.Felső-háromszéki népdaltalálkozó ötödször (Falunapok Kézdiszentkereszten)Beindult a falunapok sorozata. Szombaton és vasárnap tartották Kézdiszentkereszten az idei falunapokat a Trefán Leonárd-iskola udvarán, a felújított művelődési otthonban és a sportpályán. Akárcsak az előző években, az esemény legszínvonalasabb rendezvénye a Gábor Judit tanítónő kezdeményezésére született felső-háromszéki népdaltalálkozó volt. A falunapokon a magyarországi Pilisszentkereszt testvértelepülés polgármestere, Peller Márton és alpolgármestere, Mikusik Gábor is jelen volt. A seregszemle évről évről színvonalasabb és népszerűbb, amint azt a résztvevők növekvő száma is bizonyítja, hiszen míg az első évben 123-an, idén – az ötödik találkozón – már 220-an vettek részt hat kézdiszéki településről. Lemhényből Miklós Mária Terézia tanítónő, Kézdialmásról Kovács Ildikó Mária óvónő, Csomortánból Moré László tanító, Esztelnekről Jánó Zoltán kántor, Bélafalváról Kiss Melinda tanítónő, a házigazda szerepét betöltő Kézdiszentkeresztről pedig Gábor Judit tanítónő vezette a fellépő csoportot, illetve a szólistákat. A találkozón, akárcsak az előző években, idén is zsúfolásig telt a művelődési otthon nagyterme. A közösségépítő és -formáló találkozó védnökségét a sepsiszentgyörgyi Kerezsi Mária zenetanár és Kerezsi János ny. zenetanár, a csernátoni Radu Ibolya tanítónő és Radu József néptáncoktató, Gergely Zoltán néptáncoktató, kézdiszentléleki iskolaigazgató, a Perkő Néptáncegyüttes alapítója és Antal Tibor gyimesfelsőloki zenetanár, csángó népdalénekes vállalta. A megjelenteket, falusfeleit és a határon túli vendégeket Páll Endre, a község polgármestere köszöntötte. Gábor Judit szervező elmondta: minden települést egy-egy énekescsoport képvisel, s abban mindkét nemnek és minden korosztálynak jelen kell lennie, akárcsak egy nagy családban. A találkozó fő célja – hangsúlyozta a szervező – a helyi és felső-háromszéki népdalkincs feltérképezése, rögzítése és továbbadása a gyermekeknek és a közösségnek. Céljuk, hogy a találkozó minél változatosabb és színesebb legyen, így előző rendezvényeiket videófelvételre is rögzítették. 2013-ban 65, 2014-ben 80, 2015-ben 119, 2016-ban 111 egyedi darabot sikerült megörökíteni. A Boldizsár Géza helyi tanácstag által készített felvételeket megkapták a résztvevők. A csoportok fellépése előtt Antal Tibor, a gyimesi népdalkincs legavatottabb előadója csángó népdallal köszöntötte az egybegyűlteket. A fellépőket a közönség vastapssal jutalmazta. Ezt követően Radu Ibolya és Kerezsi János értékelte ki a népdaltalálkozót, majd Antal Tibor jelképesen fejére tette a kalapját, és kalapot emelt a fellépő csoportok teljesítménye előtt. A rendezvény egy csángó népdal közös eléneklésével ért véget. Tegnap a Vatány Gábor plébános által celebrált ünnepi szentmisén megerősítették fogadalmukat a 25, 30, 40 és 50 évvel ezelőtt házasságot kötött házaspárok. A két legidősebb pár az ötven esztendeje együtt élő Szalló János és Ilona, valamint Sebestyén János és Ilona. A szentmise után benépesedett a Trefán Leonárd-iskola udvara, ahol Páll Endre polgármester köszöntötte a jubiláló párokat, akik a templomból helybeli mazsorettek és zenészek vezetésével sétáltak át az iskolaudvarra. Anyák napja lévén, az elöljáró az édesanyákat is köszöntötte. Ezt követően a Trefán Leonárd-iskola mazsorettcsoportja és a Szép Emlékek Nyugdíjasklub lépett színpadra, énekekkel és verssel szórakoztatta a nagyszámú közönséget. A műsor után a polgármester és Fejér László Ödön szenátor egy-egy szál virággal, a családtagok, barátok és ismerősök pedig virágcsokrokkal és -kosarakkal köszöntötték a jubiláló házaspárokat. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 13.Közel kétmilliárd forinttal támogatja Budapest a váradi katolikus püspöki palota felújításátAz impozáns, barokk stílusú rezidenciára rá is fér a megújulás. A hétfői Magyar Közlönyből derül ki, hogy a következő két évben összesen 1,948 milliárd forintot adna a magyar kormány több tételben a nagyváradi római katolikus püspökségnek, hogy ebből újítsák fel a város szívében álló monumentális palotaépületet – írja a Magyar Nemzet. A lap szerint a forrást ezúttal is a Bethlen Gábor Alap és a nemzetgazdasági tárca kereteiből biztosítják. A palotát tavaly augusztusban még 4,5 millió eurós uniós pályázat keretében akarta felújítani és multifunkcionális látogatóközponttá alakítani a püspökség – nem egyértelmű, hogy a pályázati forrást végül megkapták-e, de a magyar kormány támogatása ennél az uniós keretnél valamivel többet is jelent. A palotát 1762-ben építtette báró Patachich Ádám püspök, a nagyváradi római katolikus egyházmegye központjaként. A palotát és az egész barokk városnegyedet a 18. századi Európa egyik leghíresebb építésze, a bécsi Franz Anton Hillebrandt tervezte, aki számos ausztriai és magyarországi (Budai Királyi Palota, Pozsonyi Vár átépítése) palota és nem utolsósorban a nagyváradi Kanonok-sor alkotója is. A. J. Neumann mérnök vezette a hatalmas építkezést. A néphit úgy tartja, hogy az épületnek 365 külső ablaka az év napjaira emlékeztet, de valójában csak 282. Három szintjén összesen 90 szoba és három díszterem található. A palota késő osztrák barokk stílusban épült, amely visszafogottabb és praktikusabb, mint például a túldíszített francia barokk. Az épületet a híres bécsi Belvedere-kastély kicsinyített másának szánták, részben emiatt és részben egyéb vallási konfliktusok miatt Mária Terézia elítélte az alapítót. A második világháborúban a kommunisták az épületet elvették jogos tulajdonosától, és 1971. január 17-én a püspöki palotát megyei múzeumként nyitották meg (Körösvidéki Múzeum néven), ahol számos nagyszabású régészeti, történelmi, természettudományi, néprajzi és művészeti kiállítást tartottak. A római katolikus egyház 1996-ban kezdte meg törvényes úton visszaszerezni a püspöki palotát. 8 év után 2004. július 9-én a román legfelsőbb bíróság kimondta: a katolikus egyház visszakapta a palota használati jogát. A múzeum akkor 5 évet kapott, hogy új helyen mutassa be értékeit. Ugyan megállapodás született a múzeum elköltöztetéséről, de csak idénre sikerült megoldani a problémát, és a közgyűjtemény az egykori hadapródiskola épületébe költözik. https://foter.ro/cikk/ 2017. július 31.A máramarosszigeti átmeneti fogolytáborVan egy város a Kárpátok ölelésében, Tisza-parti település, mely nagy szerepet játszott egy szomorú háborús történetben. A második világháború idején és az utána következő időszakban számos magyar katonát és civilt hurcoltak el, gyakran embertelen körülmények között a Kárpát-medencéből a Szovjetunió területére kényszermunkára. Románia területén több átmeneti tábort létesítettek a szovjet hatóságok, melyek közül kiemelkedik Máramarossziget és Focşani. Máramarosszigetet földrajzi fekvése és jó vasúti összeköttetése miatt szemelték ki arra a feladatra, hogy a ki/és bejövő vasúti forgalomnak legyen egyik központja, illetve a területén fogolytáborok, kórházak létesüljenek. Nem meglepő tehát, hogy Kelet-Európa egyik legnagyobb fogolytáborát Máramarosszigeten alakították ki. A tábort 1944 őszén hozták létre, miután a Vörös Hadsereg október 17-én megszállta a várost. Központja a Mária Terézia korában épült kaszárnya volt, de a nagyszámú fogoly miatt alternatív elhelyezési lehetőségek után kellett nézniük a szovjet hatóságoknak. A városban összesen hét szovjet hadikórház működött, valamint nagyszámú helyőrség kapott helyet. A gyakran cserélődő szovjet egységek teljesen kiürítették a várost: lefoglaltak minden mozdítható tárgyat állami és egyházi intézményekből, magánházakból. A Román Kommunista Párt (RKP) helyi bizottságának 1945. május 29-i jelentése szerint a városnak kellett kielégítenie a kórházak, a láger és a helyőrség napról napra növekvő igényeit. Ezért a városi lakosságtól rekviráltak több ezres tételekben székeket, asztalokat, ágyakat, szekrényeket, evőeszközöket, tányérokat, poharakat, paplanokat és ágyneműt, párnákat stb. A 36. sz. átmeneti tábor egészségügyi helyzete szinte állandóan kritikus szinten volt. 1945 végén parancsot kaptak a felsőbb hatóságoktól a láger feloszlatására, és annak anyagi javainak átadására vonatkozóan. A 304. sz. repatriációs szervek vették át a tábor helyiségeit, ezért nagy gondot okozott újabbak megszerzése, így végül visszavonták a feloszlatási parancsot, és helyben maradt a 36. sz. tábor. A láger számára csak teljes javítást igénylő barakkok és szétrombolt istállók álltak rendelkezésre. A szovjet vezetők számos nehézséggel néztek szemben: megfelelő szállás-, orvos- és gyógyszerhiány, kisszámú őrség stb. Ezért egyre gyakrabban vették igénybe a román hatóságok anyagi és egyéb segítségét. Egy adott pillanatban román őrséget kapott a tábor. Az irgalmas samaritánus Mivel a foglyok között rendkívül sok volt a beteg, a fertőzött személy, a város számos középületét lefoglalták a hadikórházak számára: a piarista gimnázium, a református líceum, a Kultúrpalota stb. így lettek börtön-, illetve hadikórházak. A Tisza árterületén, a mostani román–ukrán határ közvetlen közelében mozgó hadikórházat létesítettek, a fertőzötteket pedig elkülönítették a mai Meteorológia Állomás helyén felállított részlegben. Ezekben az intézményekben helyi, szovjet, valamint hadifogoly magyar orvosok segítettek. Egyiküket dr. Zsarnovitzky Gyulának hívták, akiben emberséges, segítőkész sorstársat ismertek meg az elhurcoltak. Annak ellenére, hogy ő maga is fogoly volt, ott próbált segíteni a betegeknek, ahol csak tudott. Egyikük így emlékezett vissza az orvosra: „Az egyik folyosón várakoztak, mikor szembetalálkoztak egy magyar hadifogoly-orvossal, a Kővári család kedves losonci barátjával, dr. Zsarnovitzky Gyulával. – Ti hogy kerültetek ide? – kérdezte. – Mennénk haza, ha sikerül, de Sándor nagyon beteg. S a doktor úr? – kérdezték vissza. – Én is mennék, de visszatartottak, mert Csehszlovákia nem fogadja vissza a magyarokat. Nektek ez nem volt probléma? – Eddig még nem, de nem tudjuk, tovább hogyan alakulnak a dolgok. – Közben persze össze-vissza csókolgatta őket a doktor, nagyon megörült nekik. – Hogy milyen soványak vagytok, egykori kisportolt losonci futballisták! Ne féljetek, gondoskodom Sándorról. Az orosz orvossal jóban vagyok, és addig, míg indultok haza, elhelyezzük a laktanya kórházában. Itt már több és jobb gyógyszer is akad... A jó Zsarnovitzky (fél év múlva ő is hazakerült, mert sikerült megszöknie) segített rajtuk, az oroszok pedig megértőek voltak. Zsarnovitzky doktorral is találkoztak minden nap. Jósága, barátsága szinte meghálálhatatlan volt.” Filmbe való eset Az embertelen körülmények között tartott hadifoglyok, kényszermunkára hurcolt civilek megindító történetei „festik le” a máramarosszigeti átmeneti tábor hiteles történetét. Szinte hihetetlen dolgok is előfordultak: „Megérkezve Máramarosszigetre egy nagyon bájos eset történt. Egy régi, még monarchiabeli laktanyába mentünk, a temetőn keresztülhaladt a gyalogút a vasútállomásról. Mikor a vonatunk megállt a vasútállomáson, egy néni kiabált: Józsikám, Józsikám! Itt vagy-e? – Volt köztünk egy Jóska, úgy hívták Solymos József, igazgató-tanító volt a foglalkozása. Az ő nagymamája volt ez a néni. Odament hozzá. – Hát itt van, nagymama? – Józsikám, megjöttél, éreztem, hogy te most jönni fogsz. – Egyébként minden vonathoz kiment. Sírtak szegények, sokáig nem beszélhettek egymással, mert még nem voltunk szabadok. Egy filmbe való eset.” A máramarosszigeti táborba került magyarokat nem fenyegette annak veszélye, hogy visszaküldjék a Szovjetunióba. A napi kétszeri számlálás, a tetűtlenítés, fürdés, orvosi vizsgálatok „lefoglalták” őket. Pihenésre az éjszakák során lett volna alkalmuk, de a rengeteg hadifogoly miatt a kaszárnya épületei megteltek, így azok többsége kénytelen volt az éjszakákat a szabad ég alatt tölteni. Ez azonban még nyáron sem volt megoldás, hiszen a Máramarosban ezen évszakban is gyakran előforduló hideg éjjelek nem voltak alkalmasak a kintalvásra, megfázni pedig nem akartak, ezért inkább mozogtak és beszélgetéssel töltötték el idejük nagy részét. Eltűnt férj és családapa lezáratlan története Nem valószínű, hogy sokan ismernék az erdélyi olvasók közül Martonosi Antal nevét. Ő is egyike volt azoknak, akiket elhurcoltak a szovjetek, és akiknek Máramarossziget érintésével kellett volna hazatérniük az elsők között már 1945 őszén. Martonosi Antal szegedi születésű banktisztviselő, a Szegeden működő Szeged-Csongrádi Takarékpénztár aligazgatója, férj és családapa azonban 1945. októberében Máramarosszigeten eltűnt. A korábban vérhasban megbetegedett Antalt előbb a volt honvédkaszárnyába vitték, majd egy tornaterembe különítették el, mivel egy magyar orvos-százados nem engedte továbbmenni, azzal bíztatva a beteget és testvérét, hogy háromnaponként megy vonat Magyarországra, és az egyikkel majd hazatérhet, ha felépült. A tornateremben látta utoljára Antalt testvére, Martonosi Sándor 1944. október 20-án. A délutáni siralmas, de könnytelen búcsúzás három lépés távolságból zajlott a beteg állapotára való tekintettel. Antal így búcsúzott testvérétől: „Jó neked, Sanyi, te már mész haza.” Soha többé nem látták egymást. Az aggódó feleség azonban nem adta fel a reményt, hogy szeretett férjével találkozhat, és minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy megtalálja eltűnt hites társát. A kétségek között hánykolódó asszony máramarosszigeti ismerőseitől próbált segítséget kérni a kutatásban: „Nagyon kérem Hegedűs urat, akármilyen csekélység az, amit megtud, írja meg nekem. Szörnyű ez a bizonytalanság, ami már 18 hónapja nehezedik rám. Szívemben erős az érzés, hogy él az én uram és viszontlátjuk még egymást, és mégis, néha úgy elcsüggedek, hiszen másfél esztendeje semmi életjelt nem adott magáról. De akkor arra kell gondolnom, ha Máramarosszigeten valami történt volna, amit le se tudok írni, akkor talán engem hivatalosan értesítettek volna, hiszen a kórházban biztosan volt Vöröskereszt szolgálat. Egy ember mégsem tűnhet el ennyire nyomtalanul, mégha egy szerencsétlen magyar hadifogolyról van is szó. Igy váltakozik bennem, remény és kétség, egyetlen bizodalmam és menedékem a Jó Isten, az Ő kegyelme nem fog elhagyni engem és két gyermekemet.” Sajnos, a későbbi kutatások sem hoztak eredményt, Martonosi Antal nyomtalanul eltűnt a máramarosszigeti hadikórházból. A helyi református egyház halotti anyakönyvében szerepel egy 1945. október 27-i elhalálozás, az ismeretlen deportált azonban mégsem lehet Martonosi Antal, akinek neve és adatai nem voltak ismeretlenek az átmeneti tábor hatóságainak. Közös fellépés: papság és diákság A város magyarságának támogatása nem maradt el. A helybeliek és a katolikus plébánia segítségének hála, sikerült sok fogoly számára emberibb körülményeket teremteni: „Szigeten nagy fogolylágert csináltak az oroszok. Hoztak-vittek foglyokat állandóan. Nemcsak katonákat, de civileket is, akiket otthon szedtek össze... Csoportokat szabadon engedtek, behozták a rendházba, az volt a fő hely. Nehéz volt enni adni szegényeknek. Beszerveztük a várost, az úri asszonyokat, akik aztán főztek, amíg elszállítottuk őket. A folyosók, az ebédlő, a kápolna mindig tele volt fogollyal. Az utolsó ennivalónk is elfogyott. Elmentem Hosszúmezőre, Sugatagra kérni segítséget. Adtak is bőven.” A szigeti magyar diáksága ugyanakkor aktívan részt vett a foglyok kiszabadításában, szöktetésében és Kádár József katolikus pap segítségével útvonalat biztosítottak számukra nyugatra. Olyan aktívak voltak ezek a diákok, hogy a széles vágányú vasúton közlekedő szerelvényeket „nem merték az állomáson tartani, behozni oda, mert a vagonokat megfúrták a diákjaim, és megszöktették az embereket”. A megszöktetett emberek számára egy improvizált tábort alakítottak ki a havasokban, majd onnan Szatmárra kerültek, ahonnan Csenger érintésével Ausztria és Németország irányába folytatódott az emberek hazaszállítása. Néha ez a tevékenység komoly nehézségekbe ütközött, és a „csempészek” szabadságukat vagy akár életüket kockáztatták. 1947-ben történt egy emlékezetes eset, amikor három, a fogolytáborból szabadult rabot kellett kivinni a városból. Miután a zeneiskola padlásán, majd a katolikus plébánián rejtőzködtek a szökött foglyok, ki kellett őket juttatni a városból. Erre szintén Kádár József katolikus pap vállalkozott. „Másnap rendőrkordon vette körül a várost. Mit lehet csinálni? Elkértem a Balázs Misu fogatát, feltettem a három alakot a kocsira, és a rendőrkordonon keresztül kivittem őket a városból. A kordonnál a szekus tisztnek azt mondtam: a vendégeimet viszem Hosszúmezőre, ahol jó bor van a kocsmában. Bevette a dolgot. Én drukkoltam, az idegeim táncoltak, de sikerült. Hosszúmezőn a szatmári busz felvette a három pasast, meg volt előre beszélve” – írja önéletírásában. A Szovjetunió lágereiben raboskodó több százezer magyar fogoly – katonák és civilek vegyesen – embertelen körülmények között, a legelemibb szükségleteiktől megfosztva tengette életét kényszermunka és hazavágyakozás között. A Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság (UPVI-GUPVI), mely több mint 500 láger felett rendelkezett, elkülönült a kimondottan büntetőtáborokat működtető Gulagtól. A hazaengedett rabok előbb főként Focşani-on keresztül értek haza, majd 1947-től Máramarosziget lett a csomópont. Az ide érkező foglyokat egy hivatalos magyar küldöttség várta, amely elmagyarázta a hazatérőknek azt, hogy mit mondhatnak el otthon, sőt egy nyilatkozatot is aláírattak velük, hogy a Szovjetunióban jól bántak velük a „munkájuk” alatt. A máramarosszigeti átmeneti tábornak fontossága 1949 után kezdett halványulni, amikor a hazaengedett foglyok kitérő nélkül jutottak el Magyarországra. ÁKOSI ZSOLT / Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 16.Újabb támadás iskolaügyben: Paşcan visszaállamosítaná az egyházi ingatlantMarius Paşcan egy DNA-átirattal bizonygatja, hogy törvénytelenül szolgáltatták vissza azt a vásárhelyi épületet, amelyben a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az Unirea Főgimnázium is helyet kap. Szerinte az ingatlant vissza kellene államosítani. Bár a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnáziumnak is helyet adó ingatlan a 2004-es visszaszolgáltatás és az azt követő per következtében, 2005-ben jogerős bírósági ítélettel került az egyház tulajdonába, Marius Paşcan parlamenti képviselő azóta is abban reménykedik, hogy rendkívüli perújrafelvétel révén sikerül visszaállamosítani az ingatlant. A Népi Mozgalom Pártja (PMP) politikusa – aki prefektusként korábban számos pert indított a magyar kézbe visszajuttatott javak miatt – úgy véli, az egyház és az erdélyi római katolikus státus csúnyán átverte a román államot. Szerinte a marosvásárhelyi iskola épületét nem a katolikus hívek adományaiból építették, hanem Mária Terézia magyar királynő pénzéből. A státust pedig nem egyházi, hanem állami szervnek tekinti. Paşcan újraindítaná az ügyet Mondandója alátámasztásaként a honatya az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) átiratából idézett, amely szerint az Országos Restitúciós Bizottság 2004-ben törvénytelenül járt el, amikor elrendelte az iskolaépület visszaszolgáltatását. Mire azonban a feljelentők 2014. december 10-én a DNA-hoz fordultak, a restitúciós bizottság tagjai által elkövetett állítólagos bűncselekmény elévült. Az ügyészség válasza szerint a panaszosnak 2012. szeptember 20-ig kellett volna megtennie a bűnügyi feljelentést. Marius Paşcan úgy véli: épp ez a bizonyíték arra, hogy a Klastrom utcai épületegyüttes soha nem volt az egyházé. A formai hibák miatt lezárt ügyet újra lehetne indítani, amennyiben a bíróság elfogadná a rendkívüli perújrafelvételt. Ezzel szemben Holló László, a státus ügyvezető igazgatója emlékeztetni kívánt, 2004-ben a marosvásárhelyi városháza is ugyanarra a téves történelmi feltételezésre alapozva indított pert az ingatlan visszaszerzéséért. A polgármesteri hivatal alapfokon nyert, jogerősen viszont vesztett. „A polgármesteri hivatal úgy gondolta, hogy a státus állami intézmény volt. A státus történetkutatásában vannak olyan vélemények, melyek szerint a státus állami intézmény lett volna, ami teljesen alaptalan” – fejtette ki egy lapunknak adott korábbi nyilatkozatában Holló László. A marosvásárhelyi iskolaépület a 20. század elején, 1903 és 1908 között, közel százharminc évvel Mária Terézia halála után épült. A vásárhelyi egyike volt azon iskoláknak, melyeket az erdélyi római katolikus státus létrehozott a térségben. A brassói, jelenlegi Áprily Lajos Főgimnázium, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium és a Segítő Mária Gimnázium, a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium ingatlanjai mind a 20. század elején épültek. Ugyanígy az a gyulafehérvári épület is, amelyben jelenleg az 1918. december 1. elnevezésű román egyetem működik. „Bizonytalan az Unirea sorsa” Mivel teljesen birtokon belül érzi magát, a római katolikus egyház bármikor egyoldalúan szerződést bonthat a marosvásárhelyi önkormányzattal, és utcára teheti az Unirea Főgimnázium tanulóit – mutatott rá Marius Paşcan. A PMP Maros megyei parlamenti képviselője ezért sürgős alternatívát javasol egykori felettesének, Dorin Floreának. A polgármester valamikori sajtószóvivője arra szeretné rábírni az elöljárót, hogy mielőbb találjon új helyiséget a szerinte bizonytalan sorsú elitiskolának. Paşcan a Maros-híd melletti kiürített kaszárnyát vagy a megszűnőben lévő építkezési szakiskola épületcsoportját tartaná a legmegfelelőbbnek, mindkét esetben viszont jelentős beruházásokra lenne szükség. A PMP képviselője szerint még így is jól járna a városháza, hisz megszabadulna a havi 25 ezer lejes bértől. A bizonytalanság miatt az Unirea abba a helyzetbe került, hogy a szülők kezdik meggondolni magukat, hogy oda írassák-e gyermekeiket vagy sem. Ezt az állapotot nem szabad fenntartani, mielőbb megoldást kell találni” – nyilatkozta Marius Paşcan. A politikus és az Unireában oktató pedagógusok félelmét a Római Katolikus Gimnázium ellehetetlenítése táplálja. Mint ismeretes, két évvel ezelőtt a felekezeti iskola visszafoglalta a tanintézmény Klastrom utcai kisebbik épületét, és az unireások most attól tartanak, hogy a katolikus középiskolát ért ügyészségi támadások miatt az egyház bosszúból szerződést bont az önkormányzattal. Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár) 2017. augusztus 17.A piarista rend alapításának 400., jubileumi éve2017 a Kegyes Iskolák Rendje, közismertebben a piarista rend alapításának 400., jubileumi évfordulója. V. Pál pápa 1617. március 6-án hagyta jóvá a Kegyes Iskolák Páli Kongregációját, első rendi elöljárónak Kalazanci Szent Józsefet jelölte ki. Az évforduló erdélyi viszonylatban is fontos esemény, hiszen itt mindmáig él a piarista szellemiség, főként Temesváron és Nagykárolyban, ahol a rendnek a temesvári, illetve a szatmári püspökségekkel karöltve sikerült visszaszereznie a kommunista rendszer által jogtalanul elvett iskolaépületeket – utódiskolaként a Gerhardinum Római Katolikus Líceum, illetve a Kalazanci Szent József Római Katolikus Líceum működik ma bennük. Ezekben a városokban, akárcsak Kolozsváron és Máramarosszigeten, valóságos „piarista fészkekben” fejtették ki áldásos működésüket a néhai főgimnáziumok. A Magyar Piarista Rendtartomány augusztus 18-án ünnepli a rend alapításának 400. jubileumát, amelyen részt vesznek azok a püspökök, illetve papok, akik piarista tanintézetekben tanultak, valamint a rend konfráterei a romániai rendtartományból is. A jubileumi esztendő jelmondata: „Nevelni, hirdetni, átalakítani.” A piaristák számára a rendalapító, Kalazanci Szent József valóságos evangélium, általa új hangszínt kapott a szerzetesi, papi és tanári hivatás. Bárcsak mások is így tudnák tettekben megélni a 21. században az evangéliumot! A piaristák nem birtokolják az evangéliumot, hanem amikor eljutnak egy új helyre, hogy küldetésüket gyakorolják, akkor kapják meg, fogadják magunkba és hirdetik a sajátos piarista karizma révén, így az illető hely átalakul. A jubileumi évet ünnepélyes keretek között 2016. november 27-én, Rómában nyitották meg, a rend San Pantaleo főtemplomában tartott szentmisével, amelyet João Braz de Aviz bíboros, a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának prefektusa mutatott be. Akkor felolvasták a jubileumi év szentszéki bulláját, amelyben a Szentatya, Ferenc pápa teljes búcsút adott az egyház vonatkozó előírásai szerint. A jubileumi év 2017. november 25-én zárul ugyancsak a San Pantaleo-templomban bemutatott szentmisével, Pedro Aguado generális atya vezetésével. Az évnyitót követően január 31-én, a Kegyes Tanítórend konstitúciója jóváhagyásának évfordulóján a piarista hivatásért tartottak hálaadó napot, február 6-án, Szent Dorottya vértanú emléknapján pedig a rendtagok a keresztény nevelés szolgálata melletti elköteleződésüket újították meg. Március 6-án a rend első szervezési formájának, a Páli Kongregáció alapításának évfordulója volt a jubileumi év központi napja, amikor is az összes piarista szerzetes ünnepélyes formában és nyilvánosan megújította szerzetesi fogadalmát ott, ahol él. Március 25-én, az első piaristák beöltözésének napján a rend a novíciusaiért tartott imanapot. Azt kértük az Úrtól, hogy mindegyikük őszintén és nagylelkűen tudjon választ adni az Örök hívására. Április 2. hagyományosan a piarista missziók reflexiós és imanapja a piarista missziós szellemiség témával; azokért imádkoztunk, akik készek voltak missziós küldetést vállalni a rend valamilyen új jelenlétében. Április 15. a rend új konstitúciója jóváhagyásának évfordulója. Ezen a napon hagyták jóvá a II. Vatikáni Zsinat iránymutatásai szerint megújított rendi alkotmányt. Május 8-án a boldogságos Szent Szűzet, a kegyes iskolák édesanyját ünnepeltük, minden piarista helyszínen megújítva a kegyes iskolák Máriának szenteltségét. Május 31. Glicerio Landriani tiszteletre méltóvá nyilvánításának napja, a piarista hivatásokért tartott imanap. Július 8. a befogadó otthonok napja, melyet a szegény gyermekek, a rend kincsei iránti figyelemnek szenteltünk. Július 16. Kalazanci Szent József szentté avatásának 250. évfordulója. Ez a nap a Kegyes Iskolákban imanap az életszentség ajándékáért. Augusztus 25. Kalazanci Szent József ünnepe, melyen nagy örömmel ünnepeljük alapító atyánkat. A fontosabb magyarországi, egyben erdélyi vonatkozású programok a következők: rendtörténeti kiállítás rendezése a Budapesti Történeti Múzeumban 2017 novembere és 2018 márciusa között, Vashegyi György és az Orfeo koncertje a Piarista Kápolnában, díszközgyűlés az Új Városházán 2017 novemberében. Ünnepi kiadványok is készülnek, mint például a régóta tervbe vett piarista anekdota kötet, illetve Sántha Ferenc Kossuth-díjas író, piarista öregdiák tanulmánykötete is napvilágot lát. Mind Kolozsvár, mind Erdély történelmében és kultúrája megalapozásában nagy jelentőségű, meghatározó volt a felvilágosult szellemű erdélyi fejedelem, majd lengyel király, Báthory István elhatározása, aki 1579-ben akadémiai szintű jezsuita iskolát alapított. Ezt a rangos tanintézetet a jezsuita rend 1773-ban történt feloszlatásakor Mária Terézia osztrák császár és magyar király a Kegyes Tanítórend iránt érzett nagyrabecsülése jeléül, 1776-ban a piaristák vezetésére bízta. Az alapítástól kezdődően 369 esztendőn keresztül a szerzetesrendek és tanintézményeik 1948-ban történt kommunista önkényes beszüntetéséig a kolozsvári piarista főgimnáziumnak mindmáig kisugárzó szellemisége és tartása volt. Ez mindenek előtt azt eredményezte, hogy az ősi hagyománnyal rendelkező intézményben mély hivatás- és kötelességtudattal tanító és nevelő tanárok Európa ezen részében – többek között Nagykárolyban, Máramarosszigeten, Meggyesen, Temesváron, Besztercén, sőt rövid ideig a havasalföldi Krajován és Bukarestben is – híres tudósokat, írókat, papokat és más közéleti személyiségeket neveltek, nemzetiségi és felekezeti megkülönböztetés nélkül. Kalazanci Szent József fiai megalapozott világszemléletet adtak növendékeiknek, azt hangsúlyozva, hogy csak az az igazán értékes, amit kitartással és odaadó munkával tud megszerezni magának az ember. A 20. századi kolozsvári piaristák közül kiemelkedő Biró Vencel személyisége, akiben többek között az erdélyi katolicizmus történetének egyik legnagyobb szakértőjét tisztelhettük. Fodor György / Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 17.Indulhatnak tagozatkezdő osztályok (Marosvásárhelyi iskolaügy)A Maros megyei törvényszék tegnap első fokon érvénytelenítette a Maros megyei tanfelügyelőség határozatát, amely megtiltotta a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumnak, hogy ősztől tagozatkezdő osztályokat indítson. A törvényszék honlapján elérhető bírósági döntés szerint elutasították a tanfelügyelőség érveit, miszerint a pert indító iskola nem lehet érdekelt fél ebben az ügyben. A bírósági határozat kimondja annak a február 27-én hozott, 70-es számú tanfelügyelőségi határozatnak a megsemmisítését, amelynek értelmében ősztől nem indulhat előkészítő, ötödik és kilencedik osztály. Az alperes állami intézmény a kiközléstől számított tizenöt napon belül fellebbezhet. Székely Szilárd, az iskola igazgatója szerint mindenképpen erkölcsi győzelemről van szó, de valószínűnek tartja, hogy ameddig másodfokon is kedvező döntés születik az iskola számára, már nem tudják elindítani a szóban forgó osztályokat, mivel akkorra már elkezdődik a tanév. Elmondta, összesen hat osztályt akartak indítani, ezek nélkül a diáklétszám 361-re csökken. Egyelőre még nincs veszélyben az iskola, hiszen így is több diákja van, mint amennyivel fenntartható egy önálló iskola a törvényes előírások szerint. A tanári karnak azonban problémát okoz a létszámcsökkenés, a kevesebb diák kevesebb óraszámot jelent, így várhatóan csak a címzetes pedagógusoknak tudnak állást biztosítani ősztől. Emlékeztetett, hogy az iskola általános jogi helyzete és sorsa továbbra is bizonytalan. „A tanfelügyelőség álláspontja az, hogy nem tudják, milyen formában fog működni az iskola, ők ugyanis az oktatási minisztériumtól várnak útbaigazítást, amely nem hajlandó segíteni” – mondta Székely Szilárd. Az RMDSZ tegnap felszólította a főtanfelügyelőt és a tanfelügyelőség vezetőtanácsának tagjait, hogy mondjanak le azonnali hatállyal, mivel jogtalanul korlátozták a szülők és a gyermekek iskolaválasztási jogát. Közben Marius Paşcan egy ügyészségi átirattal bizonygatja, hogy törvénytelenül szolgáltatták vissza azt a vásárhelyi épületet, amelyben a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az Unirea Főgimnázium is helyet kap – írta tegnap a Krónika. A Népi Mozgalom Pártjának politikusa – aki prefektusként korábban számos pert indított a magyar kézbe visszajuttatott javak miatt – úgy véli, az egyház és az erdélyi római katolikus státus csúnyán átverte a román államot. Szerinte a marosvásárhelyi iskola épületét nem a katolikus hívek adományaiból építették, hanem Mária Terézia magyar királynő pénzéből, ezért szerinte vissza kellene államosítani az ingatlant. Az ügy kapcsán Holló László, a státus ügyvezető igazgatója emlékeztetett, 2004-ben a marosvásárhelyi városháza is ugyanarra a téves történelmi feltételezésre alapozva indított pert az ingatlan visszaszerzéséért. A polgármesteri hivatal alapfokon nyert, jogerősen viszont vesztett. A marosvásárhelyi iskolaépület a 20. század elején, 1903 és 1908 között, közel százharminc évvel Mária Terézia halála után épült, és egyike volt azon iskoláknak, amelyeket az erdélyi római katolikus státus létrehozott a térségben, mint amilyen a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium és a Segítő Mária Gimnázium, a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum vagy a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium. Ugyanúgy az a gyulafehérvári épület is, amelyben jelenleg az 1918. december 1. elnevezésű román egyetem működik. Háromszék; Erdély.ma 2017. augusztus 22.Ratio Educationis250 éve jelent meg Kétszázötven éve, 1777. augusztus 22-én hagyta jóvá Mária Terézia királynő a magyar oktatásügy első átfogó rendezését, a Ratio Educationist. A 18. század közepén a soknemzetiségű Habsburg Birodalom központosított, abszolutista kormányzásában már a felvilágosodás eszméi is érvényesültek, így az a nézet is, hogy oktatással-neveléssel az egyén életkörülményei és a társadalom működése is jobbítható. Mária Terézia az iskoláztatást már nem az egyes vallásfelekezetek ügyének, hanem állami feladatnak tekintette, amelyben az egyházak az állam felügyelete alatt vehettek részt. Mivel a közoktatás felségjognak számított, nem az Országgyűlés alkotta törvény, hanem királyi rendelet szabályozta (az első magyarországi oktatási törvény csak a kiegyezés után, 1868-ban születhetett meg). A dokumentum teljes címe Ratio educationis totiusque rei literariae per Regnum Hungariae et provincias eidem adnexas – (Magyarország és a társországok átfogó oktatási-nevelési rendszere), Erdély számára négy évvel később jelent meg hasonló tanügyi rendelkezés. Az uralkodó 1775-ben bízta meg a bécsi udvari kancellárián dolgozó Ürményi Józsefet a szöveg kidolgozásával, aki több szakember segítségét is igénybe vette. (Kevéssé ismert, hogy a Ratio német nyelven íródott, a kinyomtatott latin változat csak fordítás, a német fogalmazvány azonban már nincs meg.) A Ratio a magyar történelemben először kísérelte meg egységes, központi irányítás alatt álló iskolarendszer létrehozását, az iskolák felekezeti jellegének és hagyományos fenntartási módjának megváltoztatása nélkül. Az országot kilenc tankerületre osztották Pozsony, Buda, Besztercebánya, Kassa, Győr, Pécs, Ungvár, Nagyvárad, Zágráb székhellyel, számukat később hatra csökkentették. Az ezek élén álló királyi főigazgatók alá tartozott a tankerület összes iskolája és egy népiskolai tanfelügyelő. Az iskolák alapszintje a három évfolyamos, egy-, két- vagy háromtanítós elemi vagy népiskola volt, s ekkor írták elő először Magyarországon a tankötelezettséget minden hatéves gyermek számára. Ezt követte az öt évfolyamos gimnázium, amelynek első három évfolyama, a kisgimnázium a latin grammatikát, a két évfolyamos nagygimnázium a retorikát és poétikát foglalta magában. (A kisgimnáziumba csak a tizedik életévüket betöltött, elemi osztályokat elvégzett diákokat vették fel.) A középiskolai képzést két bölcseleti évfolyam fejezte be, ennek sikeres elvégzése után lehetett feljebb lépni az egyetem jogi, orvosi vagy teológiai fakultására. A középszintű tantárgyakat a „hasznosság” szerint csoportosították, így voltak mindenkinek szükséges, egyetemesen hasznos, némelyeknek hasznos tantárgyak. A Ratio a testi nevelés, a játék, a szellemi felfrissülés fontosságát, hasznát is hangsúlyozta. Az iskolák feladatává tették, hogy minősítsék és rangsorolják a tanulókat, akik félévkor, illetve a tanév végén az összes tárgyban felmutatott eredmény alapján egyetlen összetett érdemjegyet kaptak, classisokba rendezték őket (innen ered a szekunda, mert a rosszabbak nem a prima, hanem a secunda classisba kerültek). A tanítóképzés céljából előírták, hogy a Pozsonyban már működő norma-iskola intézményét mindegyik tankerület székhelyén meg kell szervezni. Ugyanakkor a rendelet teljesen mellőzte a magyar nyelv oktatását. A tanítás nyelve (kivéve persze az elemiket) a latin lett, s előírta a német nyelv kötelező tanítását, élő idegen nyelv tanítása ezzel került be először magyar iskolai szabályzatba. Az állam semmilyen szerepet nem vállalt az iskolák fenntartásában, a népiskolák anyagi hátterét a települések, a gimnáziumokét és egyetemekét alapítványok biztosították. A Ratio Educationis közvetlenül csak a katolikus iskolák tanrendjét szabályozta, mert bevezetését a protestánsok elutasították arra hivatkozva, hogy az iskolákról dönteni csak az azokat fenntartó egyházközségeknek van joguk. A rendelet ugyanakkor jelentős hatást gyakorolt a protestáns iskolaügyre is, és egészen a 20. századig meghatározta a magyar oktatás- és nevelésügyet. MTI; Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 6.Egészségügyi szabályozás a XVIII. században. A Magyar Királyság és ErdélyA népegészségügy területén tevékenykedő szerző jelen kiadvány előzményeként megvizsgálta a magyarországi közegészségügyi állapotok rendezésére, az ehhez szükséges jogi keretek, valamint orvosi-közegészségügyi közigazgatás megteremtésére, továbbá a betegellátás biztosítására szolgáló 1770. évi egészségügyi rendeletet. Mivel 1768-ban Mária Terézia császárnő Erdélyt nagyfejedelemségnek nyilvánította, ezt a főszabályzatot már erdélyi nagyfejedelemként léptette hatályba (Balázs Péter: Mária Terézia 1770-es egészségügyi alaprendelete. I–II. kötet, Magyar Tudománytörténeti Intézet – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Piliscsaba-Budapest, 2007). A fenti alapos tudománytörténeti művet követően Balázs Péter újabb közel egy évtizedes kutató és rendszerező foglalatosságának az eredménye az 1770–1793 közötti rendeletek és tervezetek feldolgozása, az eredetileg latin nyelven megjelent dokumentumok magyar nyelvű közlésének a biztosítása, és ezáltal hozzáférhetőségük megteremtése, a szakma képviselői és a közvélemény előtti megismerésük lehetővé tétele (Balázs Péter: Egészségügyi szabályozás a XVIII. században. Magyar Királyság és Erdély, I–II. kötet, Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, Budapest, 2016). Mária Terézia törvényalkotását követően II. József (1780-1790) egy évtizedes uralkodása alatt egyszer sem hívta össze az országgyűlést, amiért a törvényalkotási folyamat szünetelt az egészségügyi szabályozás területén is. Később I. Lipót (1790-1792) szakított a „kalapos király” erőszakos centralizáló politikájával, és ígéretett tett a törvényben előírt országgyűlés megtartására, ami huszonöt év szünet után, 1790-ben meg is történt. Amúgy 1790-1793 között a korábbi jogszabályok általános felülvizsgálatával egy új egészségügyi rendelettervezet készült. I. Lipót váratlanul rövid, ám támogató uralkodása csupán az 1790-1793 közötti előkészítés időszakának a nagyobbik részét tette ki. Balázs Péter legújabb könyve ennek a hároméves orvos-egészségügyi törvény-előkészítési folyamatnak, valamint az azt megelőző egy évtizednek a részletes és alaposan dokumentált ismertetése. A második kiadványhoz is előszót író Kapronczay Károly ekképpen méltatta a szerző munkásságát: „A tőle megszokott alapossággal elemzi a dokumentumokat, a munkában részt vállalt személyek tevékenységét, összehasonlítja a magyar és az erdélyi törvény-előkészítés hasonlóságát stb., majd teljes fordításban közli a dokumentumokat. Balázs Péter munkája valóban hiányt pótló a magyar jogtörténet és az egészségügyi jogalkotás történetében”. A szerző a kétkötetes mű elején a történelmi körülményeket ismerteti. Törekvéseit elárulják a főcímek: Az egészségügy szabályozása 1770–1791 között. Egészségügyi törvény-előkészítés: 1791–1793. Szakemberek és szakmai szolgáltatások. A Magyar Királyság egészségügyi közigazgatása. Jövedelmek és szabályozási elvek a szolgáltatásban. Ezt követően magyarázatokkal ellátott két, magyarra fordított dokumentum közlésére kerül sor, éspedig a Magyar Királyság, valamint az Erdélyi Nagyfejedelemség részére készült tervezetek első ízben történő publikálására. A második kötet magyarázatokkal szolgál a Magyar Királyság tervezetéhez, ismerteti a „Közigazgatási szabályok tervezete az egészség ügyében” című dokumentumot. A könyv végén magyarországi és porosz dokumentumok tanulmányozhatók: többek között bizottsági ülések jegyzőkönyvei, dokumentumok a physicusoknak és sebészeknek kijáró oktatásról, a halottakra és a temetőkre vonatkozó szabályozásokról, a porosz Orvoslási Ediktumról és különböző rendeletekről. Végül magát a szerzőt idézem: »Erdélyben a fennmaradt iratanyag szerint az illetékes bizottság „Vélekedés az egészség ügyéről” címmel valójában a Főszabályzat hatályba lépésétől eltelt időszakra részletesen visszatekintő és javaslatokat előterjesztő terjedelmes szakvéleményt készített. Pontos hivatkozásokkal dolgozta fel a rendeleti előzményeket, majd ezeket és a korabeli közállapotokat is figyelembe véve tette meg javaslatait. Ebből az anyagból – Magyarországhoz hasonlóan – akár egy szövegszerűen kidolgozott törvénycikk és rendelet tervezetet is összeállíthattak volna, ilyen iromány azonban a jelenlegi tudásunk szerint Erdélyben, az 1790-es években és később sem keletkezett.« Dr. Ábrám Zoltán / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 10.A kolozsvári jogászképzés történeteKolozsváron az első (jezsuita) egyetemet 1581-ben Báthory István erdélyi fejedelem alapította. Sokáig úgy tartották, hogy jogászképzés is folyt az egyetemen, de az oklevelek tanusága szerint a rövid ideig fennálló, jogutód nélkül megszűnt intézményben nem volt lehetőség a jogászképzés tényleges elindítására. A jogászképzés bizonyíthatóan 1774-ben, a Mária Terézia által alapított egyetemen (jogakadémián) indult el. A jogakadémiát nagyon hamar felsőoktatási intézményből joglíceummá fokozták vissza, csak 1863-tól működött tovább újra jogakadémiai ranggal, magyar nyelvű képzéssel. 1866-tól a képzés időtartama négy évre nőtt. 1872-ben alakult meg a Ferencz József Tudományegyetem, Jog- és Államtudományi Karral. Az I. világháború után, mivel Erdély Románia részévé vált, az egyetem rövid ideig Budapesten, majd Szegeden működött tovább. Kolozsváron 1919-ben jött létre az I. Ferdinánd király nevét felvevő román tannyelvű egyetem, amelynek keretében a jogászképzés is román nyelven folyt. 1940-ben a második bécsi döntés következében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz és a Ferencz József Tudományegyetem is visszatért Szegedről Kolozsvárra, a román tannyelvű egyetem és annak jogtudományi kara pedig Nagyszebenbe, Dél-Erdélybe költözött. A második világháború után Észak-Erdély újra Románia részévé lett. Nagyszebenből a román egyetem visszakerült Kolozsvárra. Viszont 1945-ben Románia, hogy bizonyítsa az erdélyi magyarsággal a történelmi megegyezés szándékát, Bolyai Egyetem név alatt új, magyar tannyelvű tudományegyetemet létesített. Ennek lett része a Jog- és Közgazdaságtudományi Kar, amelynek keretében teljesen magyar nyelvű jogászképzés működött. 1959-ben viszont már nem állt fenn ez a bizonyítási kényszer, és a kommunista diktatúra vezetői úgy döntöttek, hogy a kolozsvári román és magyar tannyelvű egyetemeket összevonják. Ezzel a magyar jogászképzés teljesen megszűnt, annak ellenére, hogy a Bolyai Egyetem végzettjei a legkomolyabb jogi szakmákban nyújtottak kiemelkedő teljesítményt. A megszüntetés indokai azonban nem szakmai jellegűek voltak, hanem a kommunista diktatúrában fokozatosan erősödő nacionalista irány előretörését jelezték. Az 1989-es rendszerváltás után, a legitim várakozás ellenére sem kerül sor a Bolyai Egyetem újralakítására. Így a jogászképzés helyzete sem oldódott meg. Ezért 2010-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében elindult a kétnyelvű, román-magyar jogász alapképzés. Kolozsvár 1774 óta a jogászképzés legmeghatározóbb erdélyi központja, ezért a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a kolozsvári jogakadémia közvetlen eszmei örököseként, a tolerancia, a nemzetiségek közötti megértés és együttműködés jegyében, a legmagasabb szakmai színvonalon kívánja ellátni a jogászképzés területén vállalt feladatait. jog.sapientia.ro 2017. október 21.Írásbeliség, tanulás és oktatás a magyaroknálCsütörtök este folytatódott a Bihar Megyei RMDSZ által életre hívott Szacsvay Akadémia modulja. Romsics Ignác professzor, az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott előadást, Tanítás, tanulás és iskolák címmel. Az Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében megjelent érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Expozéjában Romsics Ignác történészprofesszor több részre korszakolva követte nyomon a tanítás, a tanulás, az írás és az olvasás alakulását a magyar történelemben, egészen napjainkig. Arra hívta fel a figyelmet: a sztyeppéken élő (fél)nomád ősmagyarokról semmilyen megörökített információnk nincs arról, hogy miként kommunikáltak egymással, vagy a Fennvalóval. A honfoglalás korából a mai Magyarország területén egyetlen eddig ismert jel maradt fenn, a homoknégyhalomi rovásírás. Amikor aztán később az eleink a Nyugat felé orientálódtak, a rovásírásos kultúrát felváltotta a latin betűs kultúra elterjedése, melynek első nagy központja a pannonhalmi apátság volt, mely Géza fejedelem idejében kezdett el épülni. Néhány tucat szerzetes élt ott eleinte, majd világi értelmiségieket is képeztek, 100 év elteltével pedig körülbelül 80 kötetet tartalmazott a könyvtára. Az első írásos emlék 1055-ből, I. András korából datálódik, mely nem más, mint a tihanyi bencés apátság alapítólevele, ami azt bizonyítja, hogy már le tudták írni a beszélt magyar nyelvet latin betűkkel. A 12. század végén fontos mozzanat volt, hogy III. Béla kulturális központot, kancelláriát hozott létre Esztergomban, ahol Anonymus (P. mester) is dolgozott. Ebből a korból származik ugyanakkor az első összefüggő magyar nyelvemlék is, a 26 soros Halotti beszéd és könyörgés. Az első teljes magyar nyelvű lírai költemény, az Ómagyar Mária-siralom pedig a 13. század végén keletkezett. Egyetemek Miközben Nyugat-Európában már léteztek, Magyarországon hosszú időn keresztül nem voltak egyetemek. Az elsőt 1367-ben Nagy Lajos alapította Pécsen, majd Zsigmond király tette ugyanezt 1395-ben Óbudán, később Mátyás király 1476-ban Pozsonyban (ennek Vitéz János volt a rektora), de ezek nem tudni milyen okok miatt, de csak rövid ideig működtek. Ebből a korból feltétlenül említést érdemel Mátyás könyvtára, mely fénykorában több mint 2000 kötetet számlált, a Corvinákból azonban sajnos nagyon kevés maradt meg. 1473-ban Budán is megkezdte működését az első nyomda, Hess András vezetése alatt, és ekkor, vagyis a 15. század végén látott napvilágot az első nyomtatott kiadvány a magyarok addigi történelméről, a Budai krónika. A szabad királyi és a mezővárosokban körülbelül 150 iskola működött, ahol papok, igricek, az egyházból kilépett személyek tanítottak vallásos szemléletet, latint és elsősorban olvasást. Az anyanyelvi kultúra elterjedésében a reformáció hozott nagy változást, az első magyar nyelvű könyvek a 16. század közepén, 1541-ben és 1559-ben jelentek meg, 1590-ben pedig eredetileg 700-800 példányban a Vizsolyi Biblia. Említeni kell Johannes Honterus brassói és a szintén német származású Heltai Gáspár kolozsvári nyomdáját. A protestáns felekezetek is közép- és felső intézményeket kezdtek el alapítani: református kollégiumok működtek Pápán, Sárospatakon, Debrecenben és Erdélyben, unitárius kollégium Kolozsváron, valamint lutheránus líceum Brassóban, Nagyszebenben és Pozsonyban. A királyi Magyarországon a katolikus oktatás a jezsuitáknak köszönhetően újult meg, akik az ellenreformáció élharcosai voltak. Báthory István támogatásával 1581-ben létrejön a negyedik egyetem, azonban ez is rövid időn belül megszűnt. Pompás volt Bethlen Gábor fejedelem könyvtára, de ebből sajnos egyetlenegy példány se maradt. Egyetempótlóként 1622-ben Gyulafehérváron kezd el működni egy kollégium. Az első olyan egyetem, amely azóta folyamatosan működik, Pázmány Péter nevéhez fűződik: 1635 – Nagyszombat, napjainkban Budapesten, mint ELTE. Felvilágosodás A következő nagy lépés a felvilágosodás volt. 1746-ban Mária Terézia Bécsben megalapította a ma is létező Thereziánumot, 1763-ban pedig létrehozta a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémiát. Az oktatási reformokat 1777-ben a Ratio Educationis koronázta meg. A 19. század első felében a magyar nyelv megújulása, fejlődése adott lendületet a közművelődésnek. Nemcsak a romantikus magyar irodalom teremtődött meg, de a népies művek első darabjai is megjelentek. Jellemző, hogy míg 1800-ban 115 művet adtak ki, addig 1848-ban már közel 800-at, és a latin nyelvi kultúrát a magyar és a német váltotta fel. A neoabszolutizmus korát negatív jelzőkkel szoktuk illetni, de valójában támogatta, fenntartotta a polgári átalakulás főbb vívmányait, Graf Leopold von Thun oktatási reformja 1945-ig hatott. Egy újabb változást a dualizmus hozott, köszönhetően báró Eötvös József és Trefort Ágoston erőfeszítéseinek. Megnőtt a népiskolák száma, fejlődtek a középiskolák, hangsúlyt fektettek az elitképzésre. 1872-ben magyar nyelvű tudományegyetemet alapítottak Kolozsváron, 1871-72-ben a magyar fővárosban műszaki egyetem kezdte meg működését. A 20. században A Horthy-korszak kiemelkedő szakemberei Klebensberg Kunó és Hóman Bálint voltak, és Magyarországon oktatásra arányosan soha annyit nem költöttek, mint a két világháború közti békeidőben. A nemzeti, vallásos ideológiai tanítást 1945-ben az internacionalista szemlélet váltotta. Az egyházi iskolákat államosították, a latint és a németet szinte teljesen kiiktatták az orosz nyelv javára, és strukturálisan is módosult az oktatási rendszer. Újabb változást 1990 hozott, és jelenleg egy hibrid oktatási rendszer van érvényben, „ami hungarikum és a maga nemében páratlan”. Kormányoktól függetlenül, az utóbbi 25 év módszerei nem voltak hatékonyak, a felnövekvő generáció nyelvi tudása és problémamegoldó képessége romlott a nemzetközi felmérések alapján- magyarázta a meghívott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro 2017. december 5.Uniós forrásból korszerűsítik a Petőfi-múzeumnak otthont adó koltói Teleki-kastélytKívül-belül felújítják a Petőfi-múzeumnak otthont adó Teleki-kastélyt a Máramaros megyei Koltón, ahol a forradalmár költő a mézesheteit töltötte. Bővítenék az emlékhelyet is. Teljes felújításban lesz része a következő két évben az egyik legismertebb erdélyi Petőfi-emlékhelynek, a koltói Teleki-kastélynak. A 18. század közepén, Mária Terézia uralkodása idején épült barokk épület – amelyben a múlt század nyolcvanas éveiben alakították ki a jelenlegi Petőfi-múzeumot – napjainkra meglehetősen rossz állapotba került, ezért nagyon időszerűvé vált a teljes körű rehabilitáció. Nem véletlenül, hiszen államosítása után, a kommunizmus idején – mint megannyi erdélyi kastélyban – szórakozóhely és raktár is működött benne, kéménye bármikor összeomolhat, az emeleten pedig néhány fokkal hűvösebb van, mint odakint, s ez ilyenkor télvíz idején nem kedvez a vendégforgalomnak. A műemlék tulajdonosa, a Máramaros megyei község önkormányzata a 2014–2020-as Regionális Operatív Program révén nyert 6,8 millió lejes (másfél millió euró) európai uniós forrást a felújításra. Húszmillió lejes európai uniós támogatásból újul meg a gyalui várkastély Húszmillió lejes uniós támogatást nyert a gyalui várkastély restaurálására a Traditio Transylvanica Alapítvány. A pályázat értelmében négy év alatt újítanák fel Erdély egyik legnagyobb várkastélyát, amely ilymódon bekerülne a turisztikai körforgásba. Mióta polgármester vagyok, 2008 óta ötször próbálkoztunk pályázni, és szerencsére most sikerült. Most tartjuk a közbeszerzést a kivitelező kiválasztására, és ha minden jól megy, a jövő év közepén indul a felújítás” – nyilatkozta a Krónikának Csendes Lajos, a 2600 lelkes, 55 százalékban magyarok, negyven százalékban pedig romák lakta Koltó elöljárója. Bővítik a kiállításokat Az idén szeptemberben indult, kétéves futamidejű pályázati program értelmében a kivitelezési szerződés aláírásától számított huszonnégy hónapon belül kell végrehajtani a kastély megerősítését, felújítását, valamint a kiállítási feltételek jobbítását. Az alagsortól a tetőzetig terjedő átfogó korszerűsítés során valamennyi helyiség rendeltetést kap, és az emeleti Petőfi-múzeumot is bővíteni szeretnék; ennek érdekében a közgyűjteményt működtető koltói önkormányzat a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumtól szeretne szakmai támogatást kapni. Beépítik az épület tetőterét is, ahol cégek, szervezetek számára konferenciatermet alakítanak ki, a kastélyfelújítást kihasználva ugyanis az önkormányzat az idegenforgalmat is fellendítené a Nagybánya melletti településen. Célunk, hogy fellendítsük a turizmust Koltón, hogy legalább három napot töltsenek nálunk a vendégek, a Petőfi-múzeum megtekintésén kívül felkeresve a történelmi Máramaros egyéb nevezetességeit is. Jelenleg 18 panzió működik nálunk, velük egyeztetve szeretnénk többet kínálni az ide látogatóknak” – magyarázta lapunknak a polgármester. Egyébként a pályázati célkitűzések közé tartozik az is, hogy a felújított műemléket iktassák a belföldi és nemzetközi utazási irodák által megjelölt legalább öt turisztikai, kulturális, vallási programba. Megtudtuk, a kastélyt övező másfél hektáros park felújítására egyelőre nem rendelkeznek forrással, viszont a szakhatósági előtanulmányt már elkészítették a budapesti kertészeti egyetem munkatársai. A kastélykertben megtekinthető többek között Petőfi Sándor és Szendrey Júlia egész alakos szobra (Pogány Gábor Benő szolnoki művész alkotása), Teleki büsztje, a költő kőasztala az egykori somfa alatt. (Kívánsága szerint ide temették 1892-ben Teleki Sándort is, hamvait aztán a család akarata szerint 1936-ban a koltói köztemetőben helyezték végső nyugalomra.) A koltói kastély leghíresebb uráról, gróf Teleki Sándor honvédezredesről, emlékíróról, valamint barátjáról, Petőfi Sándorról vált nevezetessé, mindazonáltal megfordult a birtokon Jókai Mór író is. A kalandos életű, „vad grófként” emlegetett Teleki meghívására a forradalmár költő 1846–1847-ben három alkalommal is megfordult a településen, koltói tartózkodásai közül a legemlékezetesebb az 1847. szeptember 9. – október 19. közötti időszak, amikor Petőfi hitvesével, Szendrey Júliával itt töltötte a mézesheteket, eközben 28 új verssel gazdagította a magyar irodalmat. A költő házasságkötésének és mézesheteinek 170. évfordulóját idén szeptemberben rendezvénysorozattal ünnepelték Koltón. Még több látogatót vonzanának A múzeum emeleti részén jelenleg két szobában tekinthetők meg a költőhöz és hitveséhez, valamint a korabeli hírességekhez fűződő emlékek: ruhák, festmények, szobrok, az itt született versek, Szendrey Júlia hímzőasztala, valamint a rózsafából készült nászágy. Tárgyi emlékeknek köszönhetően elevenedik meg Petőfi és Jókai barátsága, a Teleki Sándor-emlékszobában a nemesi család története és a forradalmi múlt, ugyanakkor Teleki Blanka tiszteletére is emlékszobát rendeztek be. Kádár Helén idegenvezető lapunknak elmondta, évente mintegy tízezren látogatják a kastélyt és a múzeumot, a vendégek több mint kilencven százaléka magyarországi. A pályázati program – amelynek keretében három új munkahely is létesül a kastélymúzeumban – további célkitűzése, hogy az emlékhely évi látogatottsága öt százalékkal növekedjék a felújítástól számított 36 hónapon belül. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
